Káder-korszak

„A munkaidőnek nálunk csak kezdete van, vége nincs – mondta Lázár János. Létezik ilyen. Rendkívüli állapotokban: tűz van, víz van, kampány van, munka van. A magánszférában is volt ilyen mindig: ott a magáncélú ki- és önkizsákmányolás jelmondata ez. De a mögött nincs eszme.

A közszférában viszont van, amire Lázár rá is mutat: aki az ő hivatalában dolgozik, »szolgálatot és nem munkát vállal«. Az nem közönséges munkavállaló, mint a többi. Az különleges ember. Nem ismer határt, fáradtságot a közösség szolgálatában. Különleges anyagból vannak gyúrva. Az ügy szolgálata fontosabb számukra, mint a család. És ezt el is várják tőlük, akik a küldetésre kiválasztották őket.

Volt már ilyen. Elég beleolvasni az egykoron hithű kommunista káderek visszaemlékezéseibe, oral history interjúiba. Milyen volt az, amikor a hivatali munka becsület és dicsőség dolga volt. Amikor szinte nem is éltek, csupán dolgoztak, s csak aludni látták a gyereket. Ők voltak a mindig elfoglalt, fontos emberek, akiket nem volt szabad családi-iskolai problémákkal zaklatni.

Határidők és kampányok folyamatos szorításában éltek. Sokan éveken át, Sztálin halálig vagy ’56-ig nemcsak a vakhittől nem látták, mi folyik körülöttük, de érkezésük sem volt a munkájukból kinézni. A bejárónőik is sokkal többet tudtak az ország állapotáról, mint ők. Soha békeidőben akkora munkabefektetéssel, olyan alacsony hatásfokkal és olyan dilettáns módon nem vezették az országot, mint akkor, amikor a munkaidőnek csak kezdete volt.

Itt tartunk?

Nem tartunk itt. Csak itt egy további jel, hogy erre sodródunk.”