Minden közösségnek vannak emblematikus épületei, amelyek többet jelentenek a falaknál, az építészeti stílusnál. Egy közösség lelke van benne. Nekünk, reformátusoknak ilyenek a kollégiumaink. (...)
A Székely Mikó Kollégium ennek a játszmának esett áldozatul. Ma már világosan látszik, milyen kicsinyességnek köszönhető a háromszéki magyar református oktatás egyik fellegvárának eleste. Itt a szimbólumok rendszeréről és ütközéséről van szó. S ebben a történetben mégiscsak az szomorú, hogy van egy látszólag kívülálló harmadik fél, a román állam, amelyik röhög a markába, mert nemcsak egy vagyoni értékre tette rá a kezét, hanem besöpörte a székely virtus jelen esetben amaz Ábeles bölcsességet nélkülöző gyümölcsét.
Ez a – reméljük, nem elveszett – történet, lehet, hogy nagy áldozatok árán, de még jóra fordulhat. Szükség lesz minden testvéregyház imádságára, kapcsolatrendszerére, külföldi, mindenekelőtt nyugati partner segítségére, nemzetközi fórumok elé vitelére és egy olyan kényszerhelyzet támasztására, amelyben a református egyház visszakapja jogos tulajdonát. És az egész háromszéki magyarság javára tudja majd fordítani. A református Mikó, a megmaradás és az új nemzedék formálásának új lelki, szellemi műhelye lesz. (...)
Ez a történet megmutatta, hogy az elkobzott javakat sem könnyű visszaszerezni kisebbségi sorsban, de azt is, hogy mennyire szükség van arra a szellemiségre, amit a református kollégiumok képviseltek, s amely gróf Mikó Imrében és kortársaiban, az akkori háromszéki magyarságban még a jövőnek hozott áldozatban és reménységben jelent meg.
Ezért a szellemiségért ejtek egy könnycseppet.”