Kis karácsony, csonka karácsony

„Aki pedig évente egyszer haza tud látogatni, az ebben a néhány napban próbál szivacsként annyi ölelést, annyi kedves szót és annyi magyar levegőt magába szívni, amennyi csak beléje fér. Mert aztán újabb kemény esztendő jön a szülőföldtől távol, és bár ott sincs kolbászból a kerítés, vissza kell menni, mert ott legalább meg lehet élni. Száműzötten, de emberhez méltóan. Mert a magyar valóság ma sok százezer magyar családnak mázsás súlyú devizahitelt, csúcsra járatott korrupciót, a munkavállalói jogok lábbal tiprását, elszegényedést és teljes kilátástalanságot jelent. Mert nincs mindenkinek gazdag apukája, aki akkor is fizeti a tandíjat, ha lassan a teljes felsőoktatást fizetős lesz, nincs mindenhol egy haver, aki jól fekszik a kormánynál, és betol valahová az önkormányzatnál, nincs talpraesett vállalkozó, akivel ezt-azt meg lehet oldani »okosba«.

A Kárpát-medencéből is menekülünk. Megrendítő erejű életutak tucatjai jelzik, hogy valamit nagyon elrontottunk. Nem csak a politikusaink: mi, mindannyian. Az nem normális, hogy emberek százezreinek külföldön kell új életet kezdeni, ha nem szeretnének földönfutókká válni saját hazájukban, és magányos estéiken inkább a könnyeiket nyelik, de kitartanak, hiszen a hitelt fizetni kell, az itthon maradókról valakinek gondoskodni kell.

Bármennyire szörnyű is belátni: ezt a világot közösen építettük, ezeket a politikusokat mi termeltük ki, nem csak azzal, hogy beszavaztuk őket: ők mi vagyunk. Mert amíg a melós meglopja saját főnökét, vagy fordítva: a cégvezető átveri alvállalkozóját, miért gondoljuk, hogy egy képviselő, aki számára arctalan tömeg vagyunk, erkölcsösebb lesz, és nem nyúl a közösbe? Ha az elhunyt szülők örökségéből a gyerekek kijátsszák és kitagadják egymást, miért lenne igazságosabb és méltányosabb a szociális rendszerünk?

A szomorú valóság az, hogy elfordultunk Istentől, de nem abban az értelemben, hogy nem járunk hetente templomba, és nem tiszteljük a hozzánk hasonlóan korrupt és méltatlanná vált egyházi vezetőinket. Az isteni utat hagytuk el. Túl szűk az ösvény és szúrósak az út menti bokrok. Nem szeretjük, ha helyettünk mások döntenek, de a döntéseinkért nem vállaljuk a felelősséget. Elvárjuk, hogy tiszteljenek bennünket, de mi nem tisztelünk semmit, se Istent, se hazát, se embertársainkat. Szeretetre vágyunk, de ha máson csattan az ostor, bezárjuk szívünket, és azt gondoljuk, megérdemelte.”