Koccintsatok aszúval!

„Tisztában vagyok vele, hogy sokan nem szeretik, talán, mert édes, talán, mert még a régi, gombás-dohos-kenyérhéjas-kommunista ízekre emlékeznek, talán, mert drága, talán, mert mit tudom én. Tőlem szokatlanul udvariatlan hevességgel sajnos azt kell mondanom ezeknek az embereknek: az aszút nem szeretni ha nem is hazaárulás, minimum orbitális butaság.

Tényleg nem sok minden van, ami magyar, és annyira csodálatos, mint az aszú. Nem is jut eszembe, van-e bármink még, ami felveszi vele a versenyt világszínvonal-szempontból.

Az aszú csoda.

A természet, a termőhely, a szőlőfajta, a hagyomány, a tudás, a kultúra, a rátermett ember olyan tökéletes-hibátlan összjátéka, amire büszkének kellene lennünk szakadatlanul. (...)

Valljuk be (valljam be), mi sem (én sem) iszunk (iszom) aszút mindennap, sőt minden héten sem. Maradnak a sátoros ünnepek. A születésnapom, a karácsony, a szilveszter.

A szilveszter? Igen, a szilveszter! Miért ne?

Mi mással kezdhetnénk az évet – ha már, haha, ezt is megértük! –, ha nem a legfinomabb, a legmenőbb, a legvilágraszólóbb magyar itallal? Ami nem vedelésre termett, hanem arra, hogy egy, két vagy három jó korty felett elmerengjünk a jövőről azokban az első percekben? Ami semmivel sem kevésbé nemes, mint egy igazán pompás Champagne, és nemcsak pátosz van benne, hanem vidámság is épp elegendő, bárha a buborékokat nélkülözi is. Az, amit elmondtam róla, korántsem jelent semmi olyasmit, hogy köré gyűlve csodálni kéne őt áhítattal. Ugyan, dehogy. Csak szeretni kéne, örülni neki, hogy van, örülni, hogy a miénk.”