Cigányokról, közmunkáról és szakiskolákról

Továbbra sem beszél szinte senki sem azzal az őszinteséggel cigányügyben, amivel pedig kellene, miközben az elmúlt évek, a mostani idők, és következő esztendők számos fontos kérdése és döntése szinte csakis a hazai cigány közösségekhez kötődik.

Továbbra is komoly dilemma, hogy szabad-e vagy sem őszintén szólni, mert az éppen erősíti a sztereotípiákat vagy sem, de a tény attól még tény: még mindig nem beszélünk úgy, ahogyan kellene. Legalábbis azok nem, akik a közbeszédet, közgondolkodást formálják, és – bár nincsenek igazán sokan – pártokat vezetnek és képviselnek, hivatalokat vezettek és vezetnek, újságcikkeket, elemzéseket írnak, alkalmanként meg tanulmányokban próbálják alátámasztani mindazt, amit gondolnak. Néhány száz emberről beszélünk, akiket az ideológiáik, pártkötődésük, világnézetük vezet, ha a cigányügy szóba kerül, de igazán őszintének csak kevesen tűnnek. 

Azzal ugyan még nincs semmi gond, hogy mit is gondolnak ők maguk – az igazán fontos kérdés az az, hogy ezek a gondolatok hogyan kerülnek tőlük a mindennapi ember elé... Mert egyébként az igazi hazugság itt van valahol: nem csak a plebs, de a közgondolkodást formálók jelentős része is közel ugyanazt gondolja cigányügyben.

Sőt, kormányzati döntéseket is meghatároznak ezek a gondolatok, de egész egyszerűen fél, retteg mindenki attól, hogy egyértelműen és teljes mellszélességgel vállalja fel az őszintén kimondott szavak súlyát. Fél mindenki attól, hogy a teljes igazság kiszakadása a mellkasokból (hogy mekkora gond valójában a cigányság jelenlegi helyzete) mennyire lökhet messze minket az uniós – erőltetett – politikai korrektségtől. És közben ugyanők suttogva ugyan, de maguknak biztosan elismerik, hogy ha nem történik változás, akkor nem lesz jövője ennek az országnak.

Szinte minden a cigányokról szól.

A szakmunkásképzés erőltetése azért fontos, mert rengeteg cigánygyerek kerül, illetve kerülhetne a szakiskolákba, ami sokaknak igenis valódi lehetőség kellene, hogy legyen az előbbre jutáshoz. És hogy miért? Azért, mert a szülők, nagyszülők 8 osztályához képest komoly előrelépés lehetne egy vagy több szakma megszerzése.

És itt tévednek azok a szakértők, ellenzéki politikusok, akik szerint konzerválja a kormány a nyomort azzal, ha ezt erőlteti. Én ennek az ellenkezőjét látom és az ellenkezőjében bízom, mert a kormány csakis ezzel kínálhat társadalmi mobilizációt ennek a rétegnek. De ehhez az is kell, hogy a szakmunkásképzés fejlesztése mellett a közmunkának is érdemet, megbecsülést adjon. Legyen többféle besorolás, többféle bér, hosszú távú szerződések, folyamatos képzési lehetőség és olyan területek bevonása is (pl. mezőgazdaság), ahol sok esetben egy-egy település és közösség túlélését jelentheti a közcélú feladatvégzés. Amit pedig komoly érdemmé kell tenni: nem lehet szégyen a közmunka, ha annak valódi értelme és értékteremtő hatása van.

Egyszerűnek tűnik, és egyszerű módon kell megközelíteni a kérdést: oda kell eljutni, hogy az iskolázatlan közmunkás cigány embernek a gyermeke eljusson a szakiskolába, és fejezze is be. És közben értse, lássa, hogy ez miért fontos. Mert ez az egyetlen pislákoló remény-fény, ami talán kivezetheti őt a sötét nyomorból. Ehhez akkor viszont a kormány adjon közmunkát a szülőnek, és adjon szakiskolát a gyereknek. Adjon ösztöndíjat, és ha kell, akkor önkéntes alapú bentlakásos iskolát. És a végén természetesen tegyen azért, hogy munka is legyen, amiből meg lehet élni.

Enélkül viszont a cigány fiatal most nem biztos, hogy befejezi az iskolát, és nem biztos, hogy nem vállal gyereket olyan körülmények közé is, ahol még semmi sem adott ahhoz, hogy azt biztonsággal, kellő tudatossággal és felelősséggel tehesse.

Fontos leírni, kimondani: senki nem kötelezi a cigányokat arra, hogy a szakiskolákba legyenek rekesztve. Aki tehetséges és tanulna, az menjen, szerezzen érettségit, diplomát! De a szakiskola egy olyan minimum kell, hogy legyen, amellyel legalább az elméleti esélyt megteremtheti a kormány, a család és a cigány fiatal együttesen ahhoz, hogy a gyermek előbbre jusson, mint a szülei. És ez adhat alapot ahhoz, hogy az ő gyermekeinek már ne csak a szakiskolai végzettség legyen a cél, hanem akár majd az érettségi meg egy/több idegen nyelv. Ennél gyorsabban és ennél tudatosabban ezt viszont nem lehet végigvinni. Minél később áll neki ennek a kormány, annál később jelentkeznek az eredményei.

Kis megjegyzés: a középiskolai és az egyetemi tehetséggondozás kapcsán senki nem vádolja a kormányzatot kirekesztéssel. És talán azok a cigány fiatalok, akik idáig eljutnak, végig is tudnak menni már az úton, de ők nagyon kevesen vannak azokkal összevetve, akiknek a szakiskola most a legközelebbinek tetsző, legelérhetőbbnek látszó oktatási és végzettségi kikötő.

A segélyezése átalakítása is a cigányokról szól – mindenki tudja.

Hogy ez mennyire lesz kegyetlen és embertelen majd a gyakorlatban, az nagyon hamar ki fog derülni. De azt évek óta ismételgetem, hogy a cigányok felzárkózása nem esélyegyenlőségi, jogegyenlőségi kérdés elsősorban, hanem gazdasági. Olyan kérdéskör, amelyben az egyszerű matematika jéghideg kegyetlenséggel szembesíti mostanra a kormányt (és hamarosan az Európai Uniót is) azzal, hogy ez sokáig nem tartható fenn. Olyan döntésekre van szükség a segélyezési rendszer átalakítása kapcsán, amelyek nem elodázhatók. Fájni fognak holnap, és fájnának akkor is, ha még várnánk néhány évet azzal, hogy meghozzuk őket. Eddig nem beszéltünk róla, mert mindenkinek kényelmesebb volt bármi más miatt szipogni és felháborodni cigányügyben, most viszont itt van, itt áll velünk szemben, és kezdeni kell vele valamit.

Néhány hete már leírtam, de megírom itt is: a növekvő gyermekszegénység oka elsősorban az, hogy a megszülető új gyerekek többsége a legszegényebb családokba érkezik meg. [Zárójeles megjegyzés: nem, nincs róla kutatás. Az adatközlők ott vannak a szülészeteken minden megyeszékhelyen (Győrben is!), és az összes Dankó Pista utcában – hetente találkozom velük.]

És itt tűnik demagógnak az a kijelentés, hogy a pont emiatt kellene a segélyekre többet fordítani. Látszólag valóban így van, bárki, akiben van egy csöpp emberség is, osztja ezt a gondolatot. De az a nagy kérdés, hogy lesz-e ez jobb, könnyebb, egyszerűbb a helyzet valaha is? Nem lesz. És ezt azok is tudják, akik szerint ezeket a döntéseket nem szabadna meghozni.

Ugyanakkor mindeközben átalakulnak az ország saját belső erőforrásai, és a trendek sok mindent előrevetítenek. Így viszont a segélyezési rendszer átalakításának a kérdése mindenképpen szükségesnek látszik – az egyetlen kérdés, hogy az majd mikor történik meg. Már tegnap is elkéstünk volna vele.

És ez az a pont, ahol nagyon sok kérdés összeér.

Ha egy széteső, sokszor a saját deviáns, beilleszkedni nem akaró egyes tagjainak is teljesen kiszolgáltatott cigány közösségben nem sikerül összefogást kovácsolni, nem sikerül tudatosságot ébreszteni és változásra sarkallni az ott élőket, akkor ezekben a közösségekben továbbra is jellemző lehet, hogy egy 20 éves cigány fiatalnak nincsen semmilyen érdemi iskolai végzettsége. Van két ellátásra szoruló gyermeke, miközben sokszor még maga is a szüleivel él, akik legjobb esetben csak közmunkára alkalmasak. Hideg, málló vakolatú falak között élnek, a család egy része konstans beteg, távol vannak a közszolgáltatásoktól, miközben állandó veszélyként leselkedik rájuk a drog, az uzsorás, a saját közösségük nyomorából eredő erőszak. Tízezer-szám várják most ezek a 18-25 év közötti cigány fiatalok, hogy valami csoda történjen velük. Az iskolába már nem nagyon lehet visszaküldeni őket. Munkát néhány elvégzett osztállyal biztosan nem lehet kapni az országnak azokban a részeiben, ahol sokszor diplomával is nehéz, és közben szinte mindenki, akivel hetente beszélek, könnyek mellett vallja be, hogy ha tehetné, újrakezdené. És máshogyan állna hozzá. És tenne magáért. Később szülne. Tovább tanulna. Mással barátkozna.

Örök dilemma, hogy kimondható-e az, hogy vannak-e, és ha igen, mennyien azok, akiknek szinte lehetetlen segíteni már. Társadalmi hajléktalanságról beszélünk, amiből sokaknak gyakorlatilag lehetetlen kijutniuk.

De közben kell, hogy legyen egy olyan cigány generáció, amelyet ha még meg tudunk menteni, akkor meg kell mentenünk mindenképpen. Ha máshogyan nem, akkor közmunkás szülőkkel, legalább szakiskolai végzettséggel, rengeteg tudatosságot ébresztő, szemléletformáló közbeszéddel, és annak az elfogadtatásával, hogy ha ez nem következik be, akkor az az ország jövőjét veszélyezteti. És ezt mindenkinek értenie kell, a többségi társadalomnak leginkább.

Ha nem így lesz, akkor a cigányügy igenis megfojtja az országot. Nem ma és nem holnap. Talán csak évtizedek alatt, de biztosan megteszi.