A cigány valóságról és a közmunkáról

Nem, ebben az írásban sem arról lesz szó, hogy rájött volna bárki is – főleg én nem –, hogy mit kellene kezdeni a hazai cigány-üggyel, mint problémahalmazzal. Arra viszont most érett meg az idő, hogy beszéljünk egy újabb, sokáig szőnyeg alá söpört dologról, és az a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy pont azok provokálják ezt ki, akik csak félrenézni és félrebeszélni szerettek az elmúlt 25 évben is.

Én üdvözlöm azt, hogy a kormány iskolapadba küldi a közmunkások egy részét. És engem nem érdekel, hogy ez kinek a zsebét gazdagítja. Sokkal inkább örülök annak, hogy végre történik velük valami. Közben értetlenkedem, hogy milyen elemi erejű tiltakozást szül az átadni kívánt tananyag érdemi tartalma. Holott, ha bárki venné a fáradságot és elmenne megnézni, hogy milyen a nagy magyar (cigány) valóság, az rádöbbenne: igenis, kellenek azok a triviálisnak tetsző dolgok is, mint amik abban a nyomorult képzési anyagbanszerepelnek.

Az, hogy a medve brummog, a malac pedig röfög, az nyilván ismert dolog a 3 éves lányom előtt is, és furcsán hathat 2013-ban, hogy ma még valaki ilyesmit is akar közmunkásoknak oktatni. Holott lehet, hogy valóban ennyire az alapoknál kell kezdeni. Aki pedig ezt nem akarja elismerni, az soha nem látta még, milyen szellemi és lelki állapotban vannak ma azok a tízezrek, akik közül a közmunkások 90 százaléka kikerül. És ne legyenek illúzióink, a közmunkások túlnyomó többsége cigány ember, akiknek ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy ne halljanak éhen; és ha úgy adódik, akár még valami értéket is teremtsenek.

*

Meggyőződésem, hogy a közmunka nem pótcselekvés, egyes helyeken sokan (maga a közmunkás, a családja, a település vezetése) jól tudnak sáfárkodni vele. Jó lenne végre kimondani: a közmunkát végző emberek nagyon nagy százaléka gyakorlatilag semmi más formában nem vonható be jelen pillanatban a foglalkoztatásba. És nem is csak feltétlenül azért, mert nem akar dolgozni, hanem azért, mert az elemi tudás (értsd, alapvető ismeretek legszűkebb halmaza) sincsen a birtokában. Anélkül pedig lehetne akár millió munkahelyet is teremteni, nem lenne kikkel betölteni azokat – ez az ország nem lehet újra a segédmunkások és a betanított munkások gyűjtőhelye.

Azaz a közmunkások jelentős része a jövőben is csak erre lenne alkalmas, esetleg a mezőgazdasági termelésbe lenne bevonható (bár oda is képzés kell!), ha nem próbálnánk meg valamilyen tudást is adni a számukra. De mindemellett gond az is, hogy nemcsak a munkához szükséges ismeretek hiányoznak. Ugyanígy nincsenek meg azok a szociális képességek, készségek és sokszor igények sem, amelyekkel meg lehetne cáfolni az előítéleteket, esetleg egy újfajta szemléletmódot teremthetnénk a családokban az új generációk számára majd.

Tetszik érteni? Az elméleti integrátoroknak: a közmunkásokat sok esetben nem csak arra kell megtanítani, hogy mit jelent újra munkába állni (idősíkok, felelősség, teljesítmény, stb.). Meg kellene mutatni nekik azt is, hogy hogyan bonthatók le a velük szemben megfogalmazott előítéletek; illetve segíteni kellene, hogy megfogalmazódjon bennük az igény, hogy a gyermekeiknek más, jobb jövőt szeretnének. És ehhez az első lépés a munka. Hogy visszaszerezzék azokat az elveszett, de alapvető ismereteket, amelyek az elmúlt 25 évben koptak ki az agyakból. Hogy fellépjenek végre azokra a grádicsokra, amelyeknek köszönhetően változhatnak a jellemek, megjelenhetnek új célok, új érzések, új közösségi igények.

A diplomás közmunkás valószínűleg nem sokáig lesz közmunkás, számára az ilyen képzés valóban megalázó helyzeteket teremthet. Ugyanakkor a diplomás közmunkás jó esetben fel tudja sorolni az uniós tagállamokat. Sajnos azok, akiknek a téli képzés valóban szól, ők sok esetben még a szomszédos országokat sem lennének képesek megnevezni; vagy hogy egyszerűbb dolgokig menjek, sok esetben azt sem tudják, hogy egyáltalán melyik megyében élnek. Alapvető szavak jelentésével nincsenek tisztában tízezrek, nem értik a legegyszerűbb állandóságokat a világban, és ahol még fogható, ott a kereskedelmi tévék adnak némi lebutított képet nekik a világról. Nem ismerik a testüket, az anyagokat maguk körül, a konyhai eszközöket, az újságokat, a könyveket, a legfontosabb jogszabályokat, a választások menetét, a legalapvetőbb pénzügyi folyamatokat.

Ha most a pesti polgár (főleg a liberálisabb fele) hitetlenkedik, az egész egyszerűen nem ismeri ezt az országot.

Megismétlem, tízezrek élnek ma így Magyarországon – szinte kivétel nélkül cigányok. A Kádár-rendszer munkában és legalább látszólagosan megteremtett tisztességében szocializált munkásrétege tele volt azokkal a cigányokkal, akik kevés iskolai osztály mellett is értették a körülöttük lévő világot. Ahol a cigánytelepen még megvolt a tisztelet a család, a tanácselnök, a művezető vagy éppen a rendőr irányába. És félreértés ne essen, nem azt a korszakot vágyom vissza, hiszen tényleg a segédmunkások és a betanított munkások tízezreit jelentették akkoriban a cigányok. De az apám és az ő cigány nemzedéke máig meg tudja mondani, hogy hol született Kossuth. Hogy hány kilométer hosszú a Balaton. Hogy a papnak illik az utcán köszönni. Hogy a lapátot hogyan kell megfogni. Hogy a terhes asszony háza elől illik elszórni a havat, a kutyát pedig nappalra megkötni.

Sok helyen ez ma már egyáltalán nincs meg – legalábbis azzal a biztonsággal, ahogyan az a hetvenes-nyolcvanas éveket jellemezte, biztosan nincsen. És az is igaz, hogy biztosan vannak olyan cigányok is rengetegen, akiknek nincs szükségük arra a képzésre, amit most közmunkásként eléjük tolnak. A gond az, hogy mára talán már ők vannak kevesebben.

*

Friss élmény: Nógrádban a két gyereket tisztességgel nevelő, beilleszkedni próbálkozó, önerejéből önmagán segíteni próbáló cigány ember szeretne közmunkás lenni. Mert neki ez érdem lenne. Mert nem akar betörni, nem akar rabolni, de valamit dolgozni szeretne. És mert tanulni is szeretne. De most egész egyszerűen még arra sem képes, hogy meg tudja rendesen fogni a tollat, vagy egymással párhuzamos vonalakat rajzoljon egy lapra. Évek óta nem rajzolt emberalakot. Nem tud egy egyszerű mesetörténetet kitalálni. Nem tud szavakat leírni, vagy éppen kifejezéseket a megfelelő módon a szavak alapján tagolni. Nem tudja megtervezni saját kútfejéből egyszerű, durva vonalakkal sem, hogy hogyan nézzen ki a disznóól, amelyben majd malacokat lenne jó hizlalni. Ez az ember biztosan megköszöni, ha az előzőeket újra megtanítja neki valaki.

Mindeközben egészen groteszk látni, hogy a közösségi oldalakon az ő vélt elnyomása ellen hangos szóval kikelő, a kormányzatot kirekesztéssel vádoló cigány számosak szintén nem képesek helyesen írni. Nem képesek egy mondatba állítmányt, alanyt és jelzőket normálisan felsorakoztatni. Vagy éppen csak követelni képesek, építő javaslattal nem képesek előállni.

Évek óta várom, hogy valaki végre nekikezdjen annak a folyamatnak, amelynek a végén láthatnánk végre, milyen szellemi- és lelkiállapotban van a mostani magyar cigányság. Hogy mennyi a 25 év felettiek körében az egy főre jutó elvégzett iskolai osztályok száma. Hogy mennyien vannak, akik tényleg nem tudják, melyik megyében élnek, ki a miniszterelnök, vagy melyek a nemzeti ünnepeink. Hogy milyen szakmunkásvégzettséggel és mennyien várják, hogy valóban legyenek munkahelyek; és hányan vannak azok, akiknek tényleg csak a közmunka jelenthet megélhetést. Hogy milyen ingatlanokban és hol is laknak pontosan a cigányok. Vagy hogy éppen mennyien lesznek majd 10 év múlva.

Tehát tényleg az alapoktól kell kezdeni.

Akár azzal, hogy a medve brummog, és hogy évek után megint lerajzolhat valaki valahova napocskát meg felhőket.

És aki mindezek ellen ágál, az jobb lenne, ha a saját felelősségét vizsgálná: van-e része abban, hogy idáig jutottunk?