Végre egy brüsszeli döntés, mely egy irányba mutat a magyar nemzeti érdekkel
A román-magyar gazdasági együttműködés egy újabb lendületet kap.
Az örökség lehetne az önismeret tükre, de nincs örökség. Bizonytalan turkálás van a régi holmik közt, azt gondolva, ez a hagyomány.
„Az uriz tényleg bagatell, tényleg csak okozat. Kádár nagyon nem urizált, puritánságából azonban semmi jó nem származott, nagyapámék generációját nehéz volt ízléstelenségen kapni, ott nem lett hordva világosbarna cipő este 6 után, de sokra evvel se mentünk.
A pökhendiség és barátai eddig jól működtek. A magabiztos pofátlanság az erő képzetét kelti. Az elképzeléseik hatalmi része be is jött. Elbizakodottságuknak van alapja, van mire szerénytelennek lenniük. A korlátlan hazudozásnak azonban mégiscsak az a következménye, hogy a hazudozók lassan már nem is tudják, hogy hol is élnek. Belevakulnak a magányukba.
(Az örökség lehetne az önismeret tükre, de nincs örökség. Bizonytalan turkálás van a régi holmik közt, azt gondolva, ez a hagyomány. Pedig ez csak bizonytalanság, személyes és történelmi bizonytalanság. Bizonytalanság és gyávaság. Mert szembenézni a hagyománnyal, az bátorság is. Egész másféle, mint ez a pökhendi vakmerőség. Így lesz a gyávaságból erőfitogtatás. Az erő képzetét kelteni folytonosan. [Ez az állandó ellenségkreálás is ebből van, a kommunisták, a kapitalisták, az EU, az USA, a belső, a külső.] Például bátran szembenézni a magyar jobboldali hagyománnyal. E hagyomány árnyoldalaival. A Horthy-korszak árnyoldalaival, például. De nem, mert rettegnek, hogy ezzel saját magukat gyöngítenék. Elfeledve azt a nagyon egyszerű és irgalmatlanul fontos különbséget, hogy a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek. Csak hát ez a rettegés maga a gyöngeség. Ezért nincs számvetés, ezért nincs valóságos viszony a saját hagyományukkal. Ez a hiány, ez a rettegés öltött testet az angyalos emlékműben; kőbe vésett mentegetőzés, kőbe vésett gyávaság. Angyal még nem volt ennyire provinciális, mint ott... Aki a hőbörgős látáson változtatni akar, annak ez mind kérdés, mindnyájunknak kérdések ezek, a bizonytalanság, a hagyományhoz való gyávaság és a többi.)
Úgy beszélnek szédülten az ország házában, mint egy nívótlanabb kocsmában, Brüsszelről úgy, mint Moszkváról, Putyinról, mint... már nem is tudjuk, hol tartunk (Szijjártó – tényleg ő a külügyminiszter?, olyan, mint az Andrássy Gyula bácsi? – mint fordított Oszkár: aki nem tudja, de mondja), az USA-ról meg mondjuk úgy, mintha az egy jelentősebb bélyeggyűjtő szervezet volna valahol Alcsút környékéről. Örüljenek, hogy nem lépünk keményebben oda, kenjék a demokráciájukat a hajukra stb.; eluntuk.
Innét többféleképp folytatható egy cikk és egy ország. Megyünk bele a semmibe, székek közt a pad alá, és ott nem lesz jó, Uram, lennünk nékünk. Vagy szükségszerűen egy új kezdet előtt állunk – bár itt azonnal a Beckett-anekdotára kell gondolnom: megemlítvén a mesternek, hogy milyen szép is volna ma az idő, kedvesen azt válaszolta, hogy ilyen messze azért ő nem menne el.
Szóval a Lázár időmérő szerkezete bagatell tétel, nyári nagyvakáció – hát a többi az inkább hó és halál... És fogadjunk, hogy nem merem odaírni, ide, a végére, hogy sok év tapasztalata szerint a tél után tavasz jő. Vesztettem.”