A McCain-gate margójára

„Miközben mindenki a McCain-gate részleteit, a reakciók szemantikáját és a szereplők pozícióját elemzi, valamiért úgy érzem, hogy ebben a sztoriban egyetlen értelmes és fontos üzenet van.

Egy amerikai szenátor egy beszédben, amit egy tudhatóan bukó szavazás előtt tart, bedob egy olyan nyilvánvalóan túlzó sértést, amitől két dolog várható. Vagy az, hogy USA-ban zéró visszhangot, viszont a célhelyen hallható hullámokat kavar. Vagy a másik lehetőség az, hogy az USÁ-ban lehet hallani az Obama-kritikát, és itt is a neofasisztázást. Számunkra a szándéktól függetlenül mindkét lehetőségnek csak a a második fele az érdekes. Nem tudom mi lehet a szenátor fejében, de nem gondolom, hogy McCain komolyan gondolja a »neofasiszta« jelzőt annak teljes történelmi súlyával egyetemben, mint ahogy azt sem gondolom, hogy a beszéd Magyarország jelen orosz-EU-USA konfliktusban betöltött kiemelt fontosságú szerepére utaló része a valóságot tükrözné. Az üzenet lényege a kimondott szavakkal tökéletesen ellentétes, és azt jelenti, hogy »persze, hogy nem vagy neofasiszta, de nem is vagy fontos barátom«. Akkor is ha nekünk szánták, és akkor is, ha nem.

Azt hiszem nem várható, hogy a kormány nyilvánosan ennek megfelelően reagáljon, a szabadságharcra trenírozott szavazó mag kard-ki-kardot vár, és jó politikus nem oly bátor, hogy ezzel ujjat húzzon. De abban azért bízom, hogy a fidesz-szektán túli jobboldaliakkal is egyetérthetünk, ez a beszéd nem a jelentőségünkről, hanem sajnos a szerepvesztésünkről szól.”