Már régóta el akartam menni egy valódi latin misére. Amikor azt mondom, valódi, arra értem, hogy olyanra, amin a pap a mise idejének 90 százalékában a hátát mutatja a híveknek.
Természetesen a II. Vatikáni Zsinat előtt minden misét így mutattak be. Nem igazán tudtam erről sokat – MINDEN misét így mondtak a hatvanas évek közepéig. Ez az egyetlen mise, amit a kedvenc szentjeim ismertek. Számomra, aki 35 évvel ezelőtt születtem (igen, ma, december 3. a születésnapom!) a novus ordo szerinti mise (a pap a hívek felé fordul) volt az egyetlen mise, amit valaha ismertem, és nem sokkal ezelőttig abban a tudatban voltam, hogy ez az egyetlen miserítus, ami valaha létezett.
Amikor először hallottam arról a dologról, amit tridenti misének hívnak, le voltam nyűgözve. Miért kellene a papnak elfordulnia a hívektől? Milyen bizarr! Szóval találtam egy templomot a közelben, ahol volt latin mise, és elmentem rá.
Hamar érkeztem, és ezért szembesültem vele, hogy ebben a templomban dicsőítés van és gregorián énekeket énekelnek a mise előtt harminc perccel. És én mondom neked – a gregorián gyönyörű. Én csak csendes dicsőítést ismertem addig – amit SZERETEK, szóval ez teljesen új élmény volt számomra. De teljesen működött. Igazán azt éreztem, hogy ezek az emberek Jézust dícsérik a velük szemben lévő Eucharisztiában. Az öröm, a szépség és a tisztelet atmoszférája vett körül. A levegő megtelt tömjénnel, amit ritkán látsz vagy lélegezhetsz be, és szinte minden nő mantillát viselt. Az újszülöttektől a kilencvenes éveikben járókig mindenféle korosztály jelen volt. Volt egy nő négy kisgyerekkel, akik boldogan játszottak a padban.
Amikor a mise elkezdődött, egy kicsit ideges voltam. Nem tudok latinul. De hamar rájöttem, hogy sokat értek belőle, és a részek, amiket nem – nos, elég jól ismerem amúgy is a misét, szóval nem volt problémám azzal, hogy tudjam, mi folyik épp.
Azzal kapcsolatban, hogy a pap hátat fordít nekem… Először kissé frusztrálónak találtam. Nem láthattam, hogy mit csinál, az istenért! Aztán kezdett derengeni, hogy úgy neveltek, hogy a misén „szórakoztatnak” engem. Aztán belém nyilallt, hogy automatikusan arról ítélek meg egy papot, hogy mennyire tud lefoglalni. Milyen rettenetes! Igazán azt hittem, hogy a mise a pap és a hívek közötti párbeszéd! De hol van itt Isten?
Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki így tudta. Ez a két bekezdés kiválóan elmagyarázza ezt:
„A pap a latin misén senki számára nem láthatóan imádkozik, mond köszönetet és áld meg. Nem színész, ahogy az újak rádöbbennek, akire a rivaldafényben kíváncsiak a tömegek. Nem professzor, nem előadó, nem egy nightclub házigazdája, aki a színpadon előadja magát. Hanem valaki, aki ugyanabba az irányba néz, mint a hívek a padban. Alázatosan beszél a láthatatlan Istennel. Egy olyanolyan tehetetlen figura a Mindenható előtt, mint bárki más.”
„Egyesek, akik először mennek latin misére, a papot nézik az oltárnál, aki háttal áll nekik. Ezzel rádöbbennek, hogy a celebráló a liturgiában nem nekik címezi a mondandóját. Talán életükben először rájönnek, hogy a pap Istenhez beszél. Imádkozik.”
Amint a pap felemelte az átváltoztatott ostyát (nekem háttal), rájöttem, hogy a mise Istennek szól. Igazából pontosabb volna azt mondani, hogy a liturgia az Isten hívására adott válaszunk. A tridenti mise hirtelen világossá tette előttem, hol van a Szentháromság mise közben. Nem hinném, hogy oly nagyon fontos a hívek számára, hogy lássák, mi történik az oltáron és hogy hallják az eucharisztikus imát, mint a novus ordóban, és ezzel az egy élménnyel többet tanultam a miséről egy másodperc alatt, mint 35 éven át. Szerintem a novus ordóban a papnak az oltár hívek felőli oldalára, a hívekkel szembe kellene jönnie és nekik háttal felmutatni az Eucharisztiát. Csak ez a rövid momentum is milyen sokat mond!
Egy másik dolog, amire ráébredtem, hogy az elsődleges és legfontosabb dolog a gyönyörű misében nem abban rejlik, hogy miként mondják, hanem az azt bemutató pap személyes szentségén. Nem tudom ezt eléggé hangsúlyozni. Ezen múlik minden. Egy pap szentsége a mise közben olyasmi, amit szinte lehetetlen szavakkal leírni, de ugyanakkor kézzelfogható. A pap személyes szentsége (szerény véleményem szerint) a legnagyobb evangelizációs erő, aminek birtokában van. A szentbeszédek nagyszerűek, a lelkipásztori szívélyesség nagyszerű, de ha az emberek, amikor ránéznek, láthatják/érezhetik Istent, EZ az a dolog, ami a legmélyebben megérinti a lelküket.
Az utolsó és legmeglepőbb dolog, amit éreztem, az a lázadás volt. Feltettem magamnak a kérdést: „ha hetven vagy nyolcvan évvel ezelőtt élnék, hogyan éreznék? Mit csinálnék?” És becsületesen bevallom, hogy kis füzeteket csinálnék, amiben lefordítom a latint angolra, és ezzel okosíthatnám őket, hogy tudják, mit mondanak a misén! Talán ez többet mond a személyiségemről, mint bármi más! De életemben először kicsit nehéznek éreztem az idősebbek megértését, akik ma megvetéssel néznek rám, amiért mantillát viselek. Talán a régu szép idők nem voltak olyan rózsásak amint én elképzelem, de egy ponton mégis azt érzem, hogy a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is.
***
Pár pontosítás: 1. a novus ordo hivatalos nyelve úgyszintén a latin, az 1970-es, VI. Pál-féle misekönyv pusztán engedélyezi a népnyelvi misemondást; ugyanez a helyzet a szembemisézéssel: az nem előírás, hanem lehetőség, a misekönyv szövegéből pedig egyértelmű, hogy a „háttal misézést”, a hívekkel való egy irányba fordulást veszi alapul; végül a novus ordót nem a II. Vatikáni Zsinat vezette be a hatvanas évek közepén, hanem az azt követő liturgikus reform, 1969-1970-ben.
