Úgy hívtak, the elephant man

„Számít, hogy melyik a fontos és melyik az igazi dátum?

Ez egy folyamat volt, amiben azt állítani, hogy egyik esemény fontosabb a másiknál, zagyvaság. Március 3-án találkoztam Gorbacsovval, akit ’83 óta ismertem. Öt fontos ügyről tárgyaltunk, az orosz katonaság kivonásáról, az atomrakéták leszereléséről, a vasfüggöny lebontásáról és a többpártrendszerről. Megkérdeztem tőle, mit fog tenni, ha elbontjuk a vasfüggönyt. Ez a kérdés nem érdekelte, a legnagyobb vita a többpártrendszer körül kerekedett. Annyit azért hozzátett, hogy a mi dolgunk, hogyan őrizzük a határt. A kulcsmondata az volt, hogy amíg ő ebben a székben ül, ’56 nem ismétlődik meg. Ahogy hazajöttem, elrendeltem a vasfüggöny bontását Rajkánál. Azért ott, mert ezt látta Vranitzky (Franz Vranitzky osztrák kancellár – szerk.) és a közelben állomásozó orosz hadseregcsoport és annak hírszerzése is: 3 és fél kilométer hosszan lebontottuk a vasfüggönyt, és nem volt tiltakozás, se telefon Moszkvából. Májusban tartottunk Hegyeshalomban egy nagy nemzetközi sajtótájékoztatót (május 2-ra a magyar külügy 30-40 nyugati újságírót meghívott, hogy bejelentse, a határzárat Magyarország nem újítja fel, hanem elkezdi lebontani – szerk.), de még itt sem volt semmilyen reakció Moszkvából. Ahogy a kapcsolódó kormányhatározat május 17-i hatálybalépése miatt sem tiltakoztak. Azért kellett gyorsan cselekednem, mert nem lehetett tudni, meddig stabil Gorbacsov széke. A június 27-i drótátvágás már a New York Times címlapján szerepelt, akkoriban jött Pozsgay a páneurópai piknik ötletével. Ekkor már voltak szökések át a határon, de meg volt tiltva a határőröknek, hogy fegyvert használjanak, és nem engedtem meg, hogy bárkit is hazatoloncoljanak, mert tudtuk, mi vár rájuk. Éreztük, hogy a páneurópai piknik az utolsó teszt. Még arról is gondoskodtunk, hogy a másnapi újságban fotók jelenjenek meg, legyen az egész publikus. Amikor erre sem jött reakció Moszkvából, tudtam, hogy Gorbacsov tartani fogja a szavát. Az idő szorított, becsléseket kaptam a menekültek számáról: 60 ezer és 120 ezer közötti létszámmal számoltak. Tudtam, hogy ennyi embert nem fogunk tudni ellátni, ha jön a hideg. Tehát ez egy tesztsorozat volt: kitapogattam, hogy mehetünk-e tovább, és szeptember 10-én megnyitottuk a határt. Júliusban volt egy csúcstalálkozó Varsóban: az azt követő sajtótájékoztatón a Kárpátok géniusza, Ceausescu tartott egy rövid sajtótájékoztatót. Papírról olvasta fel az aratási eredményeket, mire Gorbacsov odaszólt nekem, hogy ugye erre a magyarok is büszkék lennének. Majd megkérdezte, hogy vannak az NDK-saim a tóparton. Tehát már akkor tudott valamit. (...)

Miniszterelnökként a demokratizálódási folyamatot kellett elindítania, és eljuttatni az országot a többpártrendszerbe és a piacgazdaságba. Az rossz kérdés lenne, hogy elégedett-e. De 25 év után mégis hogyan látja, hová jutottunk?

Nagyon sürgettek, hogy tűzzem már ki a választásokat. Én mondtam, hogy ne olyan gyorsan, mert semmi nincs kész. A piacgazdasághoz vezető ösvények ki voltak madzagozva, de még nem voltunk piacgazdaság, nem voltak még a pártok beágyazódva a társadalomba. De az új pártok mindenáron választásokat akartak. Az én két legnagyobb csalódásom az volt, hogy a kerekasztalt nem engedték, hogy társadalmi-szociális kérdésekkel foglalkozzon, és hogy nagy volt a sietség, nem voltak kijelölve az irányok. Amikor átadtam az országot, 20 milliárd dollár volt az ország adóssága, ebben benne volt az állam és a magánszektor adóssága is, 78 százalékban ott volt biztosítékul az állami és szövetkezeti vagyon. Most az állam adóssága 53 milliárd dollár, a lakosság és vállalatok adóssága 158 milliárd, és mindezek mögött 10,5 százalék az állami vagyon. Ma Magyarország erősebben privatizált ország, mint a kapitalizmus bölcsője, Anglia.”