Ez így nem lesz jó – néhány megjegyzés a hétfői tüntetéshez

„A szervező szónokok az elmúlt huszonöt évet akarták elsöpörni (Horváth András és Nagy Emília középiskolai tanárnő volt a kivétel). Az is világosan kiderült – már korábbi nyilatkozataikból, de a szónoklataikból is –, hogy ők rendszeren az 1989 után kialakult demokratikus rendszert értik, a harmadik köztársaság kiépített rendszerét, és nem azt az emberellenes autokráciát, köztársaság nélkül, amit Orbán csinált belőle. A tömeg láthatóan nem így gondolta, és nem erre számított. Ők Orbán meg az egész rendszerszerűen működtetett korrupciója ellen mentek ki a Kossuth térre is, ahogy a korábbi tüntetésekre is. Ezért miközben a facebookos szervezők szájából el sem hangzott a Fidesz és Orbán neve – legfeljebb egyszer, Bajnai és Gyurcsány nevével együtt –, a tömeg a szónoklatok hatásszüneteiben ezúttal is »Orbán takarodj«-t meg »diktátor«-t skandált, noha ez többnyire egyáltalán nem jött oda. Én arra tippelek, hogy rengeteg ember ezért is maradt ott a Kossuth téren: nem élte ki az indulatait, márpedig tüntetni azért jár az ember, hogy a dühének, az elégedetlenségének, az elkeseredettségének és a változtatási vágyának másokkal együtt hangot adjon. A szónokok erre a maguk huszonöt évről szóló elméleteivel kevés lehetőséget adtak. Márpedig ha nincs összhang szónok és tömeg közt, ez további, esetleg mások, profibb szervezők által meghirdetett utcai demonstrációktól veheti el az emberek kedvét. És, egyelőre, más reményünk nincs, mint ez a látványos aktivizálódás. (Az uniós zászlókért ismételten hálás vagyok a tüntetőknek.) (…)

Nincs mit védeni a mai ellenzéki pártokon, és sajnos valóban nincs mit kezdeni velük, noha egyenlőségjel sem tehető közéjük, sőt még a vezetőik közé sem (Bajnai vagy Gyurcsány sohasem volt Orbán, nem voltak gátlástalan országpusztítók, pláne nem origarchaépítő szakembek). De aki ma pártellenes hangulatot szít, aki azt a demagógiát üvölti a színpadról vagy a televízióból, hogy minden párt takarodjon, az a pártot mint olyat, mint a természetes módon érdek- és értéktagolt társadalmak politikai képviseletét is hitelteleníti hosszú időre. Azokat a majdani pártokat is, amelyek előbb-utóbb kinőnek az ő szeretetre épülő önszerveződő közösségeikből. Képviseleti demokrácia intézményesült politikai képviselet nélkül nincs. Nincs a nézetek, az érdekek, az értékek, a kívánatosnak tartott irányok intézményesült képviselete nélkül. Éppen azért nincs, mert mi tízmillióan sohasem akarunk majd az életünk minden napján önszerveződni vagy éppen döntéseket hozni az ország sorsáról. Mert a szabadság valóban azt is jelenti, hogy dönthetünk úgy, hogy az életünk csak a magánviszonyainkról szól. De általában a pártellenes hangulatot felkorbácsolni – mert van az korbácsolás nélkül is – szerintem megint csak egy lépés a káosz felé. A képviseleti demokrácia alternatívája ugyanis: vagy folyamatosan önbíráskodunk, naponta megtépünk mindenkit az utcán, aki nem úgy gondolkozik, mint mi, vagy olyan (egypárti) hatalmat engedünk garázdálkodni, amelyik az adóhatósággal teszi tönkre a konkurenciánkat (és persze bízunk benne, hogy mi a kivételezettek és nem a tönkretettek között leszünk, mármint ha beszállunk a talpnyalók és a pénzvisszacsorgatók mókuskerekébe).”