„Sokszor az emberek személyiségétől, veleszületett tulajdonságától is függ, hogy jók vagy rosszak. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy vannak, akik jók, vannak, akik rosszak, ha minden embert Isten teremtett?
Nincs két egyforma ember, és nem csak a mély személyiség különbözik, hanem másban sem vagyunk ugyanolyanok. Miért lennénk tehát ebben egyformák? Kicsit egymásra is vagyunk bízva, ez is az életnek egy különös gazdagsága, hogy mi emberek jobban különbözünk egymástól, mint az állatok. Az a felosztás, hogy vannak nagyon jó és nagyon rossz emberek, nem egészen állja meg a helyét, mivel nem lehetne így kettéosztani a világot. A jókban is van valami rosszra való hajlamosság és a rosszakban is van valami jó. Néha tündöklőbb a rossznak a jósága, mint a jónak a jósága. Nem egyszer a jónak a jósága kiállhatatlanná válik. Ahogy az Evangélium is írja, Jézus nem azokkal az emberekkel állt szóba, akik nagyon büszkék voltak magukra, hogy milyen jók, hanem a bűnösökkel. Nem csak azért, mert őket akarta elsősorban megváltani. Az a magyarázata, hogy több megértést talált bennük. A bűnös nem biztos, hogy szégyelli magát, de önmagát terheli, és szomjasabb a megváltásra, mint az, aki el van telve a saját jóságától és azt gondolja, hogy minden rendben van körülötte, és másoknak kéne őhozzá idomulnia. Ez egy nagyon érdekes és izgalmas dolog az emberben.
Ön esetleg találkozott már olyan emberekkel, akik önteltnek mutatkoztak a saját jóságuktól eltelve?
Persze! Ez kísért is bennünket, hogy megvessük azokat, akik nem a legjobbnak látszanak. A társadalmi helyzet is befolyásolja az embereket. Egy-egy ember kevésbé van kísértve, hogy lopjon, és akkor azt gondolja, hogy ő nagyon jó, amikor csak szerencsésebb körülmények között él, a másik pedig ki van szolgáltatva a környezetének. Ezek nagyon összetett dolgok. Azok az emberek, akiket nagy megvetéssel sújt a világ, döntő helyzetben nagylelkűnek bizonyulhatnak. Nem is azért, mert azt érzik, hogy szükségük volna egy olyan tettre, amivel jóvá tehetik a sok rosszat, amit elkövettek, hanem mert a döntő dologban nagyobb lendületük van, mint a többieknek.
A hit egy olyan kegyelem, ami nem mindenkinek adatik meg. Mit tudunk annak mondani, aki szeretne hinni, de nem tud?
A Jóisten mindenkit meghív az üdvösségre, és meg is adja, csak nem biztos, hogy akkor adja meg, amikor szeretnénk. Nem biztos, hogy egy hittanár osztályába járó összes diák megkapja a hit kegyelmét. Lesznek, akik dacosan elfordulnak attól, amit ő magyaráz, és velük is barátságosan kell bánni, és az ők nyelvükön kell elmondani mindent. Megeshet, hogy az illetőnek húsz év múlva jut eszébe, amit hallott, és akkor fog hinni. Van abban valami kiszámíthatatlanság, hogy az ember mikor nyílik meg. Rossz volna, ha a hívő ember azt gondolná, hogy a nem hívő azért nem hívő, mert gonosz, és ellenáll az igazságnak, és ezt valahogy mindenképp meg kell törni, akár erőszakkal, akár praktikával. Ez is egy sors. Nem tudjuk, mennyire felelős érte, nem tudjuk firtatni, és tisztelni kell azt is, aki visszautasítja a hitről szóló tanúságtételt. Ahogy mi is szeretnénk, hogy a nem hívő is tartsa tiszteletben a hitünket, úgy nekünk is tiszteletben kell tartani a nem hívőnek is a nem hívőségét.”