A Nemzet Schmittpalija

„Ugyanis élnek olyanok, akik megfelelnek a feltételeknek, de még kimagaslóbb karrierrel rendelkeznek. Ha már vívók: Fenyvesi Csabának a két csapat olimpiai bajnoki cím mellett van egy egyéni aranya is, de vívóból kettő is képviselteti magát a testületben. Vízilabdázóból viszont csak egy, és már a két pólózseni, Csapó és Faragó is betöltötte a hatvanadik évét. Vagy szóba jöhetne a köztudatba ivódott Magyar-vándor kifejezés névadója, Magyar Zoltán tornász, esetleg a bokszolók közül Gedó György. A csapatban megszerzett olimpiai bajnokság mellett, egyéniben is győztes lett az öttusázó Török Ferenc, aki azután szövetségi kapitányként is részese lett egy egyéni és egy csapat olimpiai győzelemnek. És így tovább a századik magyar olimpiai bajnokságot begyűjtő Hegedűs Csaba birkózótól, a világcsúccsal diadalmaskodó gerelyhajító Németh Miklóson át a labdarugókig, például az olyan Palotai Károlyig, aki játékosként BEK-elődöntőig jutott (nem mellesleg ő is olimpiai bajnok), bíróként pedig legendává vált.

Nem tartozom azok közé, akik egy nemzet nagyságát a sportsikereken keresztül mérik le, de ezek az emberek sokaknak szereztek örömet, és ha van egy ilyen grémiumunk – amelynek hasznosságáról szintén nem vagyok meggyőződve –, akkor illendő lenne, ha azokat az értékeket demonstrálná, amelyekről elvben a sport szól. Hogy a tehetségre és a szorgalomra alapozva lehet teljesítményt elérni, hogy nem a befolyás, a kapcsolatok számítanak, meg nem is az államilag biztosított tekintély. Nem értem azokat az idolokat, akik a fenti tények ismeretében mégis Schmitt mellett döntöttek. Őszintén nem értem.”