Pozsgay 2.0?

„Kezdjük ott: miért is helyes elutasítani az áttérést az elnöki rendszerre, függetlenül attól, hogy Orbán lenne a széles hatáskörű államfő. Vajon változott-e valami abban a megfontolásban, amiért negyedszázada Magyarországon parlamentáris rendszer mellett döntöttünk? Elnöki rendszerben az államfő a végrehajtó hatalom feje, az ő megválasztásakor választanak a polgárok az ország előtt álló különféle politikai alternatívák között is. Parlamentáris rendszerben ez a törvényhozás tagjainak választásakor történik, míg az államfő – legyen uralkodó vagy elnök – kívül áll a politikai alternatívák közötti választáson. Elnöki rendszerben óhatatlanul – legkésőbb a második fordulóban, ha van ilyen – mindössze két politikai irány közötti döntéssé válik a választási folyamat, míg a parlamentáris rendszerben tér nyílik – de legalábbis nyílhat – a valóságban létező sokféle politikai irány megjelenésére, a koalíciókötésekben és parlamenti együttműködésekben megjelenő egyeztetésekre. Nem véletlenül alakult ki az európai országokban sok párt, különféle programmal: ez felel meg a modern társadalom érték- és érdektagoltságának. A parlamentáris rendszerben két választás között is lehetőség van a politikai korrekcióra a koalíciók módosításával, a miniszterelnök cseréjével, míg az elnöki rendszerekben a végrehajtó hatalom vezetője politikai értelemben elmozdíthatatlan. A volt szocialista országok közül a FÁK-országokban vannak elnöki rendszerek, míg a közép-európai országokban parlamenti rendszerek jöttek létre. Az előbbiek szinte mindenütt autoriter rendszerré váltak, illetve azok maradtak (s ahol nem maradtak azok, olykor átalakulnak parlamentáris vagy legalább félelnöki rendszerré, mint Grúziában, illetve Ukrajnában), míg a parlamentáris rendszerek többségében megszilárdult a demokrácia. Emiatt nem látok semmi okot arra, hogy Magyarországon a demokrácia hívei elfogadják az áttérést az elnöki vagy félelnöki rendszerre, s távlatilag is ahhoz igazítsák a maguk elképzelését a közjogi rendszerről. (…)

Ha viszont Orbán kiterjesztett hatáskörű államfői hatalmat akar magának – és a feltételezett esetben nyilván erről van szó –, de parlamenti többségével akarja magát megválasztatni, az ellenzék akkor jár el helyesen, ha magát az alaptörvény-módosítást is bojkottálja, illegitimnek nyilvánítja az egész eljárást, és nem szól bele abba, hogy miképpen emelik Orbánt elnöki pozícióba. Nem érdemes kampányt indítani a közvetlen választásért abban a hiedelemben, hogy ezzel mozgósítani lehet az Orbánnal szembenállókat. Ha még mindig olyan a politikai helyzet, hogy Orbán vállalkozhat az elnöki rendszer bevezetésére, akkor ilyen kampánnyal sem lehet ezen változtatni. Ha viszont meggyengült már addigra a Fidesz pozíciója, és belátható közelségbe került a demokrácia helyreállítása, akkor az ellenzéknek nem érdemes egy ilyen kampánnyal megkötnie a saját kezét abban, hogyan alakítja majd ki a negyedik köztársaság közjogi berendezkedését.

Ha az MSZP-ben esetleg azt hiszik, hogy tudnak valakit, akinek jobb esélyei vannak Orbánnal szemben egy közvetlen választáson, mint a demokratikus pártoknak a Fidesszel szemben az országgyűlési választáson – ahogy 1989-ben Pozsgayról gondolták –, akkor alighanem nagyot tévednek. Még Tarlóssal szemben sem sikerült mindenki által támogatott esélyes ellenjelöltet találniuk, holott Budapesten voltak a leginkább kiegyenlítettek az erőviszonyok.”