Máshogy fogalmazva azt mondanám, hogy az emberekre figyelve, szeretetteljes légkörben, de a szervezetet és az ügyek céljait - a mi esetünkben különösen is a beteg gyermekekre és családjaikra való megkülönböztetett figyelmet - előtérbe helyezve, hogyan lehet egy közösségben létezni. (...)
Az egészségügy Magyarországon évtizedek óta alulfizetett munka, kevés a megbecsülése. Vezetőként Ön hogy kezeli ezt?
Súlyos teher ezt a felelősséget hordozni. Kórházi szinten az én dolgom, hogy megadjam a »munkás bérét« és ennek nem tudok megfelelni, mert az egészségügyben nem tudom azt megadni, amit kollégáim megérdemelnének. Országosan kellene biztosítani a megfelelő feltételeket, de ettől nagyon távol vagyunk. Látom munkatársaim elkötelezettségét, sokszor embert próbáló önfeláldozó munkáját, és ez erőt ad ahhoz, hogy olyan módon és helyeken is képviseljek kórházi érdekeket, melyek esetenként »kiverik a biztosítékot« vagy nem annyira szimpatikusak mindenkinek.
Bármennyire is küzd munkatársaiért, az egészségügy érdekképviselete úgy tűnik, hogy nem túl erős, hiszen az alulfinanszírozás mind a mai napig csak nagyon csekély szinten változott. Miért lehet az, hogy a társadalom által az egyik legmegbecsültebb szakma kevésbé képviseli önnön érdekeit?
Maga a gyógyítás egy csodálatos hivatás és egyben misztérium. Egy különleges szeretetszolgálat, ami örömmel leköti az embert, bár kiégni is könnyű benne. Az, hogy az orvosoknak és az ápolóknak ilyen rossz az érdekképviselete azért is van, mert – meglehetősen mélyen beágyazódva – lekötődnek abba a munkába, amit végeznek. Ha lobbiznak, inkább új műszerekért és osztályokért teszik, nem szakszervezeti jellegű célokért.”