„Itt van mindjárt az elnevezés: valóban »a« civilekről beszélhetünk, amikor az érintett szervezetekről szólunk? Merthogy a köznyelvben – de a vonatkozó szakmai terminológia szerint is – azokat a társulásokat nevezzük így, amelyeket polgárok önkéntesen hoztak létre, gyakorta széles, akár többtízezres tagsággal, egy sajátságos, általuk fontosnak tartott célra. (...)
A Norvég Civil Alap pénzeit elosztó magyar alapítványok ráadásul nem annyira alulról szerveződnek, mint inkább egy világméretű hálózat hazai képviseleteiként (is) működnek, és sok esetben a Soros György amerikai milliárdoshoz kapcsolódó támogatásokból (is) élnek. (...)
Napjainkban viszont azt tapasztaljuk, hogy ezek a »civil« szervezetek nem egy diktatúra lebontásában segédkeznek, hanem egy demokráciában ideológiai, sőt politikai célok lobbistáiként tevékenykednek, gyakorta számottevő tagság és önkéntes munka nélkül. A nyugati országokban trendinek minősülő szervezetek ugyanis a liberális világ slágertémáit »zenésítik meg« az abortuszhoz való »jogtól« a családon belüli erőszakig, a feminizmustól a homoszexuálisok jogvédelmén át a rasszizmus elleni harcig. Természetesen ezen csoportosulásoknak is helyük van a nap alatt, csakhogy hiba volna az ennél ezerszer sokszínűbb civil világot velük azonosítani.
Már csak azért is, mert bár előszeretettel nevezik magukat ngo-nak (non-governmnental organisation=nem kormányzati szervezet), mintha egyes kérdésekben át akarnák venni a kormányok szerepét, és befolyást próbálnának gyakorolni a választott népképviseletek feje felett. Erről tanúskodnak azok a kampányok, amelyek immár az ENSZ-ben vagy az Európai Unióban is hivatalos politikává válnak, legyen szó a »homofóbia« elleni harcról vagy a nők társadalmi és családi szerepének »újragondolásáról«.”