„Ha igaza lenne az összefogás-szakértőknek, akiknek rendíthetetlen meggyőződése, hogy a voksok automatikusan összeadhatók, a »szövetséges« jelölteknek kellett volna konkurálniuk a győzelemért a Fidesz olyan lokális klasszisaival, mint a szavazófülkében szelfiző Bálint Antónia.
Csakhogy a politika nem egyszerű matematika. A közösség tagjai mérlegeltek, s azokra szavaztak, akik azt munkájukkal, teljesítményükkel kiérdemelték. Ezzel csattanós választ adtak azoknak is, akik olykor nagyvonalúan még az LMP által begyűjtött ikszeket is hozzáadják a három baloldali szervezet voksaihoz, s így kalkulálnak az eredménnyel. Egyébiránt az angyalföldi eset a választói racionalitást is mutatja: az adatok alapján sokan voltak, akik pártpreferenciájukat alkalmilag elfedték annak érdekében, hogy a városrészt azok irányítsák, akiknek munkájával elégedettek.
Szintén a teljesítményalapú politika diadalát jelzi Botka László szegedi és Gajda Péter kispesti címvédése: a két összefogással támogatott szocialista elöljáró meggyőzte a választókat, így már a testületben is nagy többséggel kormányozhat a következő öt esztendőben. És hát igen engedékeny, hovatovább impotens az a diktatúra, amelyiknél nemcsak nyerni, de támogatottságot növelni is lehet, azaz intézményes akadálya nincs az ellenzék visszatérésének.
Ettől függetlenül lehet tovább turnézni azzal a mesével, hogy a diktatúra ellenében föllépő demokratasereg egyesülése vezet a győzelemhez, ám ideje lenne a melóra, a tartalomra koncentrálni. Jellemző, hogy az újabb baloldali Mohács után Kunhalmi Ágnes budapesti MSZP-elnök csodálatos eredményről értekezett, Gulyás Gergely fideszes képviselő viszont a szegedi zakó miatt bosszankodott.”