Lázár János ünnepi szavaiban ismét lejátszotta „a magyarokkal szemben adóssága van a világnak. … ezt a nemzetet a külvilág mindig csak hitegette a bajban,” mert „fontosabbak voltak a kereskedelmi érdekeik” kezdetű lemezt.
„Egy: tények a védőbástya eredeti, törökkori prototípusáról:
- A végvárak többe kerültek, mint ami adóban a magyar királyságból összesen befolyt a kincstárba. Az ők (»Habsburgok«) birodalmi pénze nélkül a 16-17. századi török elleni küzdelem sikertelen lett volna.
- A magyarországi végvárakban különböző nemzetek sarjai (horvátok, szlovákok, szerbek és nyugatiak is szolgáltak). Kőszeg várát például a horvát Jurišić/Jurisics, ausztriai főnemes az I. János magyar (!) király szövetségeseként (!) odaérkező török ellen védte, az ő (»külföld«) zsoldjukban (1532).
- A törököt végül ők űzték ki innen, minimális mi részvétellel.
- Bécset (őket) 1683-ban a törökkel szemben nem mi, hanem ők (lengyelek) mentették fel, miközben Thököly magyarjai a töröknek segíteni siettek oda.
Mindez semmit nem vesz el a mi törökverőink, például Dobó István érdemeiből, csak a mi-áldozatiság hazugságából. (Dobó különben hős katona és kapzsi üzletember volt: éppen »kereskedelmi érdekei« miatt került összetűzésbe magyar szomszédaival, akiknek pont az ők, vagyis a Habsburg király kelt védelmére.) (…)
Öt: néhány tény az ártatlanságunkról:
- Az ők sokszor cserbenhagyott bennünket. Igaz. De nem többször, mint ahányszor mi hagytuk cserben magunkat. A „törökvezető” I. Jánosról vagy Thökölyről már tettünk említést. De minden korszaknak megvoltak a hasonlói. Első és második világháborús veszteségeink mögött részben magunk álltunk: önként rontottunk a Szovjetuniónak, és üzentünk hadat az Egyesült Államoknak. Utólag meg sértve érezzük magunkat, hogy nem védett meg minket Amerika, saját állampolgárainak élete árán.
- A külvilág nem hagyott bennünket cserben többször, mint ahányszor mi másokat. Legutóbb éppen ez a kormányzat csavartatta ki a táblákat az eltiport Tibet békés és öntudatos polgárainak kezeiből, mikor a nálunk parolázó zsarnokaik ellen tüntettek. Ez a kormányzat tanúsított közönyt az ex-szovjetek által fenyegetett Észtországgal és a megtámadott Ukrajnával szemben, követséget bezárva, gázvezetéket elzárva. Pedig egyik esetben sem kockáztatott volna egy atomháborút. Itt tényleg csak a (vélt) »kereskedelmi érdekekről« volt szó.
Most jön majd az, hogy ez más, mert mi egy kicsi, életéért küzdő ország szoktunk lenni. Ebben van részigazság; mindenesetre a dualizmus külpolitikáját meghatározó politikusaink nem sok együttérzést mutattak a jogfosztott csehek, vagy a bekebelezett bosnyákok iránt. Most pedig, abban a pillanatban, amikor először megtehetjük, hogy egy igazi nagyhatalom tagállamaként lépjünk fel, azonnal kipróbáljuk a nagyhatalmi árulást: az EU-t arra ösztökéljük, hogy hagyja magára az életükért küzdő országokat. Biztos ezek után, hogy éppen Lázár János hivatott ma történelmi adósságtörlesztést és tiszteletet követelni?”
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Egy biztos, ahogyan a kő, és a magyarság, úgy a bocskai is megmarad.
A megújulás nem választható lehetőség a nemzeti oldalon, hanem szükségszerű.
A sikeres I. József zenét szerzett, fuvolázott, hadvezérkedett, az udvarhölgyeket hajkurászta, majd lenyomta a franciákat, kiegyezett a svédekkel, és a kurucokkal is a kompromisszumot kereste.
A Nolimpia mozgalommal ismertté vált balliberális párt egyetlen képviselője sem kapott eddig szerepet a Tisza-kormányban.
