Tényleg egy jobb világ előtt állunk?

„A mostani korrekció várhatóan rövid életű lesz, hiszen a jegybankok minden egyes lassulásra egyre erősebb monetáris politikai eszközt vetnek be. De ha csak látszatintézkedéseket hozunk, akkor egy később bekövetkező, jóval nagyobb válság alapjait rakjuk le. Nem valószínű, hogy a pénzbőség korszaka még hosszú ideig velünk fog maradni. Az évtized vége felé minden bizonnyal szembesülnünk kell majd azzal, hogy nem folytatható az a politika, amely egyre több adósságból már csak egyre kisebb GDP-növekményt képes előállítani. A világban egyszázaléknyi többlethitel kevesebb mint 0,2 százaléknyi GDP-növekedést generál. Az alacsony kamatok pedig egyre több torzulást visznek a gazdaságokba, hiszen nullaszázalékos reálkamat mellett a korábban életképtelen ötletek, beruházások is megtérülőnek tűnnek. Ezek a beruházások ugyanakkor a reálkamatok kis emelkedésére is bedőlhetnek, azaz a pénzügyi rendszer kitettsége a laza monetáris politika miatt napról napra nagyobb, amit elvileg nagyobb tőkével kellene ellensúlyozni. Az egyre több banki tőke azonban csak a növekvő kockázatokra nyújt fedezetet, a korábbi magas kockázati kitettség csökkentésére nem képes. Ez egy ördögi kör, a megoldás kulcsa viszont a politikusok kezében van. De vajon ők képesek-e szembesíteni a fogyasztókat a helyzet fenntarthatatlanságával és azzal, hogy a parti lassan véget ér és eljött a kijózanodás ideje? Talán a 2007–2009 közötti krízisnél jóval nagyobb válságnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy a fogyasztók és a politikusok együttesen lássák be: a helyzet fenntarthatatlan. S még ekkor sem biztos, hogy a helyes megoldást fogjuk választani, hanem a végén még a megtakarítók pénzét is »elinfláljuk«, mert ez lesz az egyszerűbb és politikailag könnyebb. De addig is élvezzük a partit és táncoljunk, ahogy Chuck Prince, a Citibank egykori első embere mondta 2007 nyarán, a válság kezdete előtt két héttel.”