Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Úgy izgulok, mint katolikus diakónus a részeg garázdaság utáni szabálysértési eljárás alatt: bazz, gyökerestől fordul fel az MSZP élete.
„Tóbiás nem szarral gurigázik mikor nekimegy a megyei hatalombrókerek vazallusi rendszerének. Már, ha tényleg nekimegy, és nem a választóknak meg a három vesztes csatában megtört, elfáradt, kiábrándult párt-talpasoknak szóló himihumi az egész. Mert lássuk be, a 2010-es apokalipszis óta minden hónapban volt valami gyökeres megújulás, csak látható eredménye nem lett soha. Kofalárma, ígéret meg fogadkozás hegyek ellenére eddig csak az volt látható, a folyamatos változásban valahogy a változatlanság lett az egyetlen állandó. A változás ellenségeit úgy védte a lekötelezettek egzisztenciális félelme, mint nyugati városokat Dunai árvíz idején a mobilgát. Sérthetetlen, elmozdíthatatlan figurái a pártnak, akik helyett most alkalmatlanság estén lecserélhető arcok jönnek.
Jókora béklyó esne le a szocialistákról, ha ezt Tóbiás keresztül tolná. De nyilván nem lesz egyszerű dolga, sőt. Innentől jobban teszi, ha vigyáz, mert a végén véletlenül hátba szúrja magát egy rozsdás, életlen, Baranyában talált handzsárral. És akkor puccs, akarom mondani fuccs az egésznek megint.”