Vezetőváltás az Oroszországgal hadakozó NATO élén

„Az euroatlanti katonai szervezetnek hatalmas szüksége volt egy régi/új ellenségképre, ami legitimitást ad létezésének a hidegháborús korszak után is. Rasmussen pedig nem finomkodott nyilatkozatai során: ő volt az, aki először kimondta, orosz agresszióról beszélhetünk Kelet-Ukrajnában, ő tette nyilvánvalóvá, hogy magasabb katonai hozzájárulásra számítanak a tagországoktól, szorosabb katonai együttműködés indul az európai kontinensen, és hogy Ukrajnának jogában áll jelezni NATO tagsági szándékait (bár tagnak jelen körülmények között valószínűleg nem vennék fel). A walesi NATO-csúcson sikerült konszenzusos döntést elérnie új, gyorsreagálású hadegységekről, új bázisokról Kelet-Európában, a megemelt védelmi költségvetésről. Mindez egyértelmű jele annak, hogy a NATO feléledt az elmúlt évek hamvaiból, újra aktív nemzetközi katonai szervezetként lesz képes működni, védelmi hálót nyújtva a tagok számára.

Ám tény, ez korántsem csupán Rasmussen dicsősége: a megerősödő kooperációt jórészt csak az orosz fenyegetettség számlájára írhatjuk. A főtitkár valószínűleg mindezek nélkül nem lett volna képes új szelet fogni a régi korokból hátramaradt, dinoszaurusznak tekintett szervezet vitorlájába. Ha mindez nincs, Rasmussen-re főleg a líbiai intervenció és az Európai Haderő terve ellen való felszólalása kapcsán emlékezhetnénk – egyik sem kifejezett sikeres történet. Azonban véletlenül sem vitatnám el tőle azt, hogy a kínálkozó helyzetet közel maximálisan használta ki, így távozásával egy szorosabban együttműködő, új lehetőségeket rejtő szervezetet hagy maga után.”