Szakadár püspök látogatott Magyarországra

„A Gellért Szállóban tartotta meg előadását Donald J. Sanborn püspök, aki még a tradicionalista Szent X. Pius Papi Testvériséget is túlságosan modernnek tartotta. A Katolikus Egyháztól elszakadt katolikusok (?) előtt arról beszélt, hogy történelme legnagyobb válsága érte el az egyházat: s nem külső támadások, hanem a belső ellenség teszi tönkre Krisztus Misztikus Testét. (...)

Személyesen is elítélem, hogy az ökumenizmus jegyében hindukkal, mohamedánokkal vagy bármely kis protestáns egyházzal szóba állnak a katolikusok, de tradicionális testvéreinkkel semmilyen párbeszéd sincsen, egyféle karanténban kezelik őket, pedig érveikre válaszolni kell tudni, ahol pedig nem tudunk választ adni, ott el kell ismernünk kétségtelen igazukat. (...)

Sanborn minduntalan visszatért a kérdésre, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem katolikus. Ez azért fontos, mert a szedevakantisták egész létjogosultsága ezen áll vagy bukik: ha a zsinat nem katolikus, úgy katolikus ember nem fogadhatja el, az azóta élő pápák és püspökök tehát eretnekek, nem katolikusok. Ha pedig katolikus, akkor a szedevakantisták nem katolikusok többé.

A zsinatot összehívó Szent XXIII. János pápát azzal kritizálta, hogy róla a vatikáni aktájában azt írták, hogy modernizmussal gyanúsítható, mivel korábban egyháztörténetet tanított egy tiltott szerzőtől. Hogy pontosan mit tanított tőle, azt nem tudtuk meg. VI. Pál pápáról megtudtuk, hogy szintén modernista volt, mert püspöke anno meg kellett, hogy feddje, amiért a nép felé fordulva misézett (a Novus Ordo, az új miserend a II. Vatikáni Zsinat óta fordítja a papot a hívők felé, a tridenti rítusban a pap háttal áll, hiszen Istennek mutatja be a miseáldozatot, nem a híveknek). Nem is csoda hát, érkezett az érv, hogy részt vett a Szent Liturgia tönkretételében. (...)

Összességében én nagyon károsnak tartom, hogy a katolikusok nem vesznek tudomást azokról a sokszor jogos kritikákról, melyeket a leszakadó testvérek megfogalmaznak. Ráadásul veszélyt sem jelentenek: én úgy látom, hogy a rendszerük zárt, belső logikája tökéletes. De vitázni lehetetlen is, nincs is különösebb értelme: az egész egyetlen dolgon múlik. Ha a II. Vatikáni Zsinat nem katolikus, akkor igazuk van, a belső logikájuk rendben van. Ha viszont elfogadjuk a zsinatot, akkor onnantól minden, amit mondanak, nonszensz. Végül minden vita ide vezet vissza: ez egy olyan különbség, amely kibékíthetetlen, így pusztán érvek alapján nem lehet egyik vagy másik oldalnál ragadni. A belső meggyőződést tehát senkiben sem fogja átalakítani egy ilyen előadás. Éppen ezért nem kell félni a párbeszédtől: amikor mindenkivel folytatunk már beszélgetéseket, akkor különösen illetlen lenne éppen a katolikusok közül kiszakadó ultratradicionalisták véleményét figyelmen kívül hagyni.

A szándékaik szerint nem akarnak rosszat, de protestálnak az Egyház ellen, tehát de facto protestánsként viselkednek. Ahogyan Luthert sem ismerjük el szentként, úgy ők is széthúzást, zavart keltenek. Hitem szerint a reformokra az Egyházon belül kell utat találni. De ismét a vallási szolipszizmushoz hasonló eszmerendszerük miatt erre nincs lehetőség: ők úgy gondolják, hogy jelenleg ők vannak az Egyházon belül, ők katolikusok, mi és mindenki más pedig nem az. Amíg pedig egy ilyen spirituális gettóban élnek, egyszerűen nem tudunk közeledni, csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk visszatérésükért.”