Vár álljon vagy kőhalom?

„Köztudott, hogy Magyarországon a műemlékvédelem elsődleges alapelve a hitelesség megőrzése – amellyel önmagában nem is lenne probléma. Tekintettel azonban arra, hogy ez a szemlélet vagy nem ismeri el a műemlékek közösségi-érzelmi értékét, vagy alacsonyabb rendűnek tekinti azt, összességében idegen a többségi társadalmi érdektől, akarattól. Úgy is mondhatnánk, hogy egy remekül konzervált, jó esetben derékig érő várfal, templomrom sokat jelenthet egy szűk szakmai közeg számára, de semmiképpen sem lehet a nemzet fontos, inspiratív közösségi tere. S ami a legnagyobb probléma: ez az alapvetően a kommunista rendszer idején megkövült, materialista gondolkodású szakmai elit felköltözött abba a bizonyos elefántcsonttoronyba, az eredetileg közösségi értéket képviselő műemlékeket kisajátítva, kirekesztve a műemlékvédelem műfajából a civileket és a tulajdonképpeni »országlakosokat.«

Hosszú ideje képviseljük azt az álláspontot, hogy a szakma által – jogosan – képviselt történelmi hitelesség követelményét végre ki kellene békíteni azzal a szintén helyénvaló társadalmi elvárással, hogy a műemlékeket bemutathatóvá, láthatóvá kell tenni. (...) Tudomásul kell venni, hogy vannak olyan műemlékeink, amelyek esetében az, hogy romokban hevernek, nem képez semmilyen történeti értéket. (...)

A kérdést úgy is feltehetjük: kinek őrizzük a múltat? Egy legfeljebb néhány száz fős szakmai körnek, vagy a magyar múlt megismerése iránt érdeklődő közönségnek? A nemzet mindig fejlődésben van, a tudat, amely az egyéneket benne összekapcsolja, folyamatosan változik. Az utóbbi évszázadokban, de különösen, amióta a világpolgáriság ideológiája megjelent, a nemzetek védekezni kezdtek a külső hatások ellen. Egyre többször kell hivatkozni a közösen megélt múltra, amely most már – a mindent relativizálni akarók részéről – megkérdőjeleződött, így a »bizonyítékok« szerepe nagyon felértékelődött. Ez pedig maga a kulturális örökség, régebbi korok tárgyiasult emlékeinek összessége. Kulturális lábnyomainktól remélhetjük ugyanis azt, hogy testvért és vándort egyaránt elgondolkoztatnak, helyes cselekvésre ösztönöznek. Korunk identitásválsága éppen ezért is forradalmasította a műemlékvédelmet: soha ilyen sokan nem tartották fontosnak a múlt megőrzését, mint manapság. Elfogadhatatlan lenne, ha éppen ebben a korban a szakma »felkent papjai« elszakítanák egymástól azt, aminek össze kell kapcsolódnia: a közösséget kultúrájától. Mi azt gondoljuk, hogy ezt a kettőt – mivel egyik sem képes a másik nélkül tartósan fennmaradni – helyesebb volna minél inkább egybeforrasztani. Ahogy ezt Mindszenty bíboros 56-os híres rádióbeszédében – korabeli szóhasználattal – mondta: »Kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet.« A kérdésre a válasz tehát a következő: a múltat és a múlt emlékeit a honpolgárok széles közönsége számára kell fenntartani és – a konzerválással szemben – elevenné tenni. (...)

Ha a materialista műemlék-filozófiát végre felváltaná egy egészséges, tradicionális szemlélet, akkor végre nem a »térdig érő várak országa« lennénk, ahogy ezt a diósgyőri vár helyreállítását végző régész, Lovász Emese nagyon találóan megfogalmazta.”