Mi legyen ezzel a liberalizmussal?

2014 nyara most már biztos, hogy a Nagy Liberalizmusvita szezonjaként vonul be a magyar politikatörténetbe. A kormányfő által elindított fejtegetéssorozat lavinaként sodorta magával a hazai véleménynyilvánítókat; de nagy meglepetést persze senki sem okozott, mindenki hozta a kötelezőt, az eszmei frontvonalak kicsit sem mozdultak, és ez most már nagyon unalmas.

A vita viszont sokkal érdekesebb is lehetne, ha nem a címkéről, hanem annak részletes tartalmáról szólna – arról, hogy ki milyen elemeket ért a liberális demokrácia, a liberális gazdasági rend fogalmai alá, és ezek közül melyeknek milyen hatásai és milyen mellékhatásai lehetnek. Vajon az elemek közül mindezek fényében mit lenne érdemes majd megtartani, átmenteni, és melyiket érdemes kicserélni valami jobbra. Forradalmi helyzet ugyanis nem áll fenn, komplett rendszerváltást nincs mire alapozni, óriási szerencsénkre még jó darabig fennáll a konzervatív elemzés és javítgatás lehetősége.

Három, részben átfedő, de azért jól elkülöníthető ágon lehetne elindítani a gondolkodást: az első a liberális demokrácia, mint politikai rend, a második az emberi és kisebbségjogi kérdések, a harmadik téma pedig a liberális gazdasági világ, annak eredményei és lehetséges jövőbeli tartalékai lehetnek. Minderre most persze helyszűke miatt nem fog sor kerülni, de hadd vessek fel néhány olyan nézőpontot, amelyeket tényleg elemzésre érdemes kérdéseket is megmutatnak.

Az első témát a miniszterelnök szerintem kétségkívül úgy vetette fel, hogy abból azt értsük: a világ a hatalommegosztásos rendszer irányából az egyszemélyi vezetés felé halad; de legalábbis sokkal nagyobb lehetőségeket és mozgásteret érdemes biztosítani az országok operatív vezetőinek. A tusnádfürdői beszédben felsorolt sikerországok mind ilyenek, és ha érdemes találgatni azt a bizonyos titkot (miért is ne lenne érdemes), akkor ezt a tényezőt sem szabad kihagyni. A számszerűen impozáns orosz növekedés mögött vajon mennyiben áll az, hogy az országot egy energikus, izgalmas vezető irányítja, és mennyiben a gigantikus, jól értékesíthető természetierőforrás-tömeg? Ha pedig az utóbbi a domináns, akkor miért nem sikerült ezt már Jelcin alatt kamatoztatni? De mi van akkor, ha a Putyin-típusú vezetésnek kimerülnek a tartalékai – vagy mondjuk elindul egy átfogó nyugati energiareform, és nem lesz szükség többé az orosz gázra? Lőttek az orosz fejlődésnek, vagy át tudnak állni ők is valami kreatívabb üzletre?

Az egyszemélyi vezetés mellett szólhatnak elvi tényezők is: a most már villámgyorsan változó nemzetközi viszonyok között a hierarchia csúcsa szabadabban és gyorsabban dönthet az akár naponta felmerülő krízishelyzetekben, mint egy konszenzuskényszer alatt működő kabinet. Az államok vezetői ugyanis hasonló kihívásokat oldanak meg, mint a nagyvállalati vezetők – az alkotmánybíróságok és más hasonló belső ellensúlyok viszont sokkal jobban megkötik a kezüket, mint mondjuk a részvénytársaságok felügyelőbizottságai.

A túlcentralizált állam azonban nagyon könnyen korrumpálódhat akár olyan mértékben is, ami már nemcsak a gazdasági teljesítményre hathat ki, hanem a köztársaság polgárainak személy- vagy vagyonbiztonságát is rombolhatja (erre egy vállalat vezérigazgatójának aligha lenne jogköre). Ezen a ponton át is értünk a liberalizmus második csomagjára, az emberi és kisebbségi jogok ügyére. Szabad-e, érdemes-e feláldozni a gazdasági hatékonyságért az egyén szabadságát? Pontosabban: mennyit érdemes és szabad feláldozni belőle? A miniszterelnök két elvet ütköztetett: a “mindent szabad, ami másnak nem árt” elvét a “csak azt tedd mással, amit szeretnél, hogy veled is tegyenek” elvvel. (A két elv egyébként szemmel láthatóan egyáltalán nem áll szöges ellentétben egymással, hiszen ki szeretné azt, hogy olyat tegyenek vele, ami neki árt?)

A kisebbségek jogainak védelme viszont sok helyen, de nálunk, magyaroknál különösen forró kérdés. Határainkon túl mi is, többmilliónyian, kisebbségben vagyunk, viszont az európai liberális gyakorlat szerint védendő kisebbségek helyzete a határainkon belül határozottan rosszabbnak tűnik, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban - jobboldali sajtónk szerint ez így normális, és nyugaton tolták túl a biciklit. Az érintettek mindenesetre nem tűnnek túlságosan boldognak a helyzettől, márpedig az ő minél teljesebb kibontakozásuk egyfelől valóban morális kérdés - ahogy általában ezt kezelni szokták -, másfelől viszont kőkemény gazdasági realitás is. Ha egyszerre ennyi ember (akár a teljes népesség többtíz százaléka tartozhat közéjük) nem élhet teljes és nyugodt életet egy országban, akkor az bizony akár közvetlenül is kihathat a GDP-re is, és nem a pozitív irányba. A saját érdekünkben kell nyugodtan végigbeszélni ezt a kérdést - lehet, hogy nem hülyeség, és racionális alapja van a nyugati országok liberális gyakorlatának. A többség jólétéhez, boldogulásához talán a kisebbség békéjére és nyugalmára is szükség van.

A harmadik liberális ügy, a gazdasági rend kérdését is inkább számok és trendek elemzésével lenne jobb végigbeszélni, indulatok nélkül; a multiimádók és a multigyűlölők hitvitája helyett inkább a struktúra érdemelne elemzést. Többek között.

A liberális rend egyik alapja a gátak és korlátok lebontása, ennek minden konzekvenciájával. Vámok eltörölve vagy alig-alig, bárki kereskedhet és üzletelhet bárkivel, minden piac meghódítható. E rendszer egyik csodálatos következménye a lassan fillérekért megvásárolható okostelefon, egy hihetetlenül komplex termék, amely egy elképesztő kollaboráció eredménye: kellett hozzá egy virtuális programozóhippi-mozgalom, valamint gazdag multik és rabszolgabérért dolgoztató távol-keleti gyárak, szoftverkészítő kisvállalatok egyaránt, hogy végül működőképesen a zsebünkbe kerülhessen. Ilyen együttműködés megszervezésére csak liberális gazdasági keretek között van mód.

A másik oldalon pedig felmerülő kérdések tömege: az egyre nagyobb fokú automatizáltság biztos, hogy munkahelyek százmillióit fogja a következő néhány évben a nyugati világban megszüntetni, és nagyjából a dolgozók tíz-húsz százaléka is képes lesz ellátni egész nemzetgazdaságokat; a többiek értelmes elfoglalására pedig jó ötlet még nem érkezett. Senkinek fogalma nincs, hogy lehet majd egy ilyen folyamatot kezelni – de a jelenlegi keretek között biztosan nem fog menni. Fogalmunk sincs, hogy jóllakhat-e a kecske úgy, hogy a káposztából is maradjon valami – azaz csak remélhetjük, hogy nem kell a liberális gazdasági rendszer előnyeiből feláldoznunk valamennyit a túlélésért.

Orbán miniszterelnök tehát egyáltalán nem járt rossz nyomon nagy vihart kavart beszédében, és tényleg ideje lehet felülvizsgálni akár az alapokat is. Az pedig már egy másik kérdés, hogy a higgadt és tárgyilagos értékelés sok területen nem biztos, hogy arra az eredményre vezet, amit ő tart helyesnek.”