Működhet-e a rendszer-ellenzékiség?

Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.

Attól kezdődően, hogy a magyar jobboldal 2010-ben először, majd 2014-ben másodszor kétharmaddal választást nyert, az ellenzékbe szoruló bal-liberális térfélen egyre vehemensebben fogalmazzák meg: ezzel a hatalmas és hatalmával visszaélő (diktatórikus, önkényuralmi, fasisztoid, fasiszta stb, stb.) kormánnyal szemben a társadalmi ellenállás, „ellenzék-stratégiailag” pedig (feladván a puha kormányellenzéki szerepet) a kemény rendszer-ellenzékiség talajára kell helyezkedni. Az ellenzéki közgondolkodást évek óta körbelengő, szinte általánosnak mondható vélekedés az elmúlt hetekben több oldalról is konkretizálódott: ismert közszereplők szólítják fel az „elpuhult” ellenzéki pártokat, hogy álljanak már a sarkukra, vegyék fel a valódi rendszer-ellenzéki szerepet, és annak első manifesztálódásaként bojkottálják az október 12-ei önkormányzati választásokat.

Az az érzésem: elvben bármennyire is egyetérthet mindezzel az ellenzéki zöm, a gyakorlatban (október 12-én bizonyosan) ez mégsem következik majd be. Az pedig a meggyőződésem: nem is lenne jó, ha a folyamatok most vagy a későbbiekben ilyen irányba fordulnának.

Két irányból szeretnék röviden érvelni a rendszer-ellenzékiség opciója ellen. Az egyik érvelési irány a jelenkorra, a másik (tőlem talán megszokott módon) a történelemre koncentrál.

*

1. Induljunk ki Fareed Zakaria mostanában (Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde kapcsán) sokszor idézett The Rise of Illiberal Democracy című 1997-es tanulmányából. Erre rengetegen hivatkoztak az elmúlt hetekben, ám arra már kevésbé, hogy ez a cikk nem egyedül áll az univerzumban: a cikk annak a nyugat-európai politikatudományi kánonnak a része, amely immár több mint 15 éve érzékeli az úgynevezett „harmadik hullámos” demokratizálások (az 1970-es évek közepétől az 1990-es évek elejéig) visszájára fordulását.

A magyar olvasó talán el sem tudja képzelni, micsoda gigászi irodalom született az elmúlt másfél évtizedben ezekről a – fogalmazzunk így – sajátos vagy hibrid demokráciákról, azokról, amelyek menet közben változáson estek át, s ahelyett, hogy elmélyült volna liberális jellegük, épp ezen a területen mondtak csődöt. Azt nem mondom, hogy Magyarországról már a kilencvenes évek végén hibrid demokráciaként írtak volna (ellenkezőleg, akkoriban még régiós éllovasként írtak rólunk); ám tíz évvel Zakaria cikke után (tehát még a 2010-es első kétharmados Fidesz-győzelem előtt) itt-ott mi is kezdtünk besorolódni a hibrid demokráciák sorába.

Ám ez az irodalmi kánon két hibát nem vét: 1. nem mondja, hogy a hibrid demokráciák diktatúrák lennének; 2. komolyan elemzi ezeket az újonnan létrejövő rendszereket, s igyekszik komplex okok szövevényén át megmagyarázni a bekövetkezett változásokat.

Magyarországon mindkét hibát elkövetjük, szokás szerint érzéketlennek mutatkozva az árnyalatokra. Egyrészt a napi politikai vitákban lépten-nyomon demokrácia és diktatúra szembenállásaként tételezik fel a mai magyar kormány és az ellenzék – egyébként tényleg súlyos – konfliktusát. Másrészt akárminek is nevezzük a mai rendszert, létrejöttének okairól – pláne az ellenzéki térfélen – nincs igazán kézenfekvő értelmezés. A magyar megszólalók vagy nem tudnak a „hibrid demokráciák” irodalmáról, vagy ha tudnak, kevéssé érdekli őket.

Márpedig a rendszer-ellenzékiség opciója csak akkor lenne megfelelő válasz, ha Magyarországon megfellebbezhetetlenül bizonyítottá válna, hogy ami itt van, az tőrőlmetszett diktatúra. Az a durva megközelítés tehát, miszerint „vége a demokráciának”, lehetséges értelmezés; de nélkülözi azoknak a nemzetközi elemzéseknek a belátásait, amelyek azt mondják, hogy nagyon sok liberálisnak induló új demokráciából hibrid rendszerek váltak. Nem diktatúrák, hibrid rendszerek. Ez azért különbség.

Ráadásul a hibrid rendszerek sem az égből szállnak alá, s nem is azért, mert néhány potenciális önkényúrból (aki már a pólyában is mutatott önkényúri viselkedési jegyeket) tényleges önkényúr vált. Volnának itt mélyebb okok is, amelyeknek az elemzése azonban rendre elmarad. Márpedig ha elmarad, abból csakis olyan stratégia jöhet, ami nem megfelelő válasz a helyzetre. Nem lehet, hogy épp itt fogható meg az ellenzék permanens gyengeségének legfőbb oka?

Ha ugyanis – képzeljük csak el – érvénybe lépne a sokak által a helyzethez passzolónak vélt rendszeren kívüli ellenzékiség, s netán egy ilyen opció egyszer választási győzelemhez vezetne, akkor vajon mi következne egy ily módon megnyert választás után? De még előbb: egy tartós rendszer-ellenzéki állapotból hogyan lehet „visszajönni”? Mit tennének a győztesek a „diktatúra” működtetőivel? Hogyan képzelnék a velük való rendezett együtt-létezést? Hogyan lenne mindebből valaha is normális kormány-ellenzék viszony?

Megmondom: sohanapján.

*

Márpedig az a kérdés – számomra legalábbis -: hogyan lehetséges Magyarországon egy olyan politikai rendszert működtetni, amelyben ennek a normális viszonynak a feltételeit egyszer megalapozzuk?

Az, hogy a mostani helyzet kialakulhatott, ezer okkal magyarázható, s nem ennek a cikknek a feladata a lehetséges okok számbavétele. Csak egyet kiemelve: a hibrid rendszerek kialakulása azt mutatja meg nekünk, hogy a magyar politika nagyon erősen függ a külső kontextustól. Egy híres politikatudós, Stein Rokkan fogalmával ezt „geopolitikai szituációnak” nevezhetjük. 1989-90-ben ez a szituáció rendkívül kedvező volt a liberális demokrácia bevezetésének, amit – ugye emlékszünk – a „történelem vége” közkeletű ideológiája legitimált. Tíz évvel később azonban már módosul ez a szituáció, kezd „visszatérni” a történelem, kezdenek megerősödni a történelemben gondolkodó erők, s persze ekkor alakul át egy csomó liberális demokrácia hibriddé.

Ez egy lecke egy folyamatról, amit illő legalábbis ismernünk. Azzal a téves felfogással szemben ugyanis, miszerint a demokrácia egy állapot, jobban tesszük, ha folyamatnak fogjuk fel, amelyben mindenféle mozgások, olykor visszaesések, sőt visszafordulások is vannak. Egy kortárs-politikatudós, Philippe Schmitter egyenesen azt mondja: a demokrácia története tele van forradalmi változásokkal. Igaz hozzáteszi: ezeket az emberek egyáltalán nem forradalmiként élik meg.

A történelem „visszatéréséből” eredő változások (mégpedig kardinális változások) tehát sokkal nagyobb figyelmet és elemzői érzékenységet igényelnének, s nem látom be, miért oly evidens sokaknak, hogy a demokrácia helyébe a diktatúra tért vissza. Nem az tért. Ebből adódóan a diktatúra rendszerével szemben bevetni akart rendszer-ellenzékiség – éppen, mert nélkülözi az elmélyült elemzést – nem adekvát válasz a mostani helyzetre.

*

De ha a jelen folyamatainak fenti elemzése mégsem lenne eléggé meggyőző sokak számára, s akik a fentiek ellenére úgy vélik: a hibrid rendszerek nagyon is diktatúrák; nos, az ő kedvükért nézzünk rá a témára egy másik optikából, a magyar történelem felől is.

A magyar párt-történelemben korántsem ismeretlen fogalom a rendszer-ellenzékiség. Mi több, talán ez a legtartósabb hagyomány 1867 és 1945 között. Ebben a háromnegyed évszázadban volt minden: közjogi harc, a parlamenti részvétel bojkottálása, a parlamenti berendezés összetörése és permanensen kormány- és rendszerellenzéki pártok öldöklő vitája. Egyetlen dolog nem volt, s ez épp az, ami a nyugat-európai pártpolitikai verseny veleje: nem volt fejlődés a versengő erők egymáshoz való viszonyát, interakcióját illetően. Amíg a liberális demokráciák lényege épp a verseny mérséklődése és az együttműködés fokozódása, addig a magyar történelemben, jöjjön bármilyen ideológiai rendszer, a felek mindig ugyanazzal az arzenállal viseltetnek egymás iránt. Leszámítva a Kádár-rendszert, amelynek csak a végén jelenik meg a rendszer-ellenzék, a dualizmusban és Horthy-rendszerben végig ott van a rendszer ellenzéke, de mivel ez egy rendszer-ellenzék, reménytelenül kormányképtelen. Így is bánik vele az önmagát megfellebbezhetetlen erőnek látó kormányoldal.

Kell hangsúlyoznom, hogy a magyar párttörténelemben nincs váltógazdálkodás? Nem riogatni akarom a mai ellenzéki közönséget, de érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy vajon a rendszer-ellenzékiség nagyon is létező hagyománya vajon miért nem segítette az ellenzéki pártokat a hatalomra kerülésben. Mondhatnák persze: a dualizmusban csak Habsburg-párti, a két háború között pedig csak a nem nyugatos (a harmincas években: német) orientációjú pártok lehettek hatalmon. Valóban így van, s ez is a külső kontextus fontosságára hívja fel a figyelmünket. S még valamire. A rendszer-ellenzékkel szemben a magyar politikatörténetben állandó az ellenérvelés: csak mi vagyunk képesek nemzeti egységet teremteni. A (rendszer)ellenzék széttagolt és békétlenséget szít, mi egységesek vagyunk, és csak mi tudjuk biztosítani a társadalmi békét.

Amikor tehát azt a plakátot látjuk az utcán, s azt a szlogent halljuk kormánypárti politikusoktól, hogy „csak a Fidesz”, ez jól kifejezi az elmúlt másfél évszázad magyar pártpolitikai miliőjét. Amelyben a kormány szinte örök, s vele szemben az ellenzék mindig (rendszer)ellenzék. Közöttük átjárás nincs.

Ha a mai ellenzék ezt a múltbéli ellenzéki stratégiát kívánná föléleszteni, isten tudja, mennyi időre prolongálná a magyar történelemnek azt a hagyományát, amelytől szabadulni szeretnénk. S a tévedések elkerülése végett nem arról beszélek, hogy a politika ne hagyományokra épülne. Azt gondolom, hogy nagyon is azokra épül. De a rendszer-ellenzékiség egy nem hatékony hagyomány. Hadd ne soroljam, hány esetben próbálkoztak ezzel a mindenkori ellenzékek, meglehetősen csekély vagy átmeneti sikerrel.

Végső soron tehát három javaslattal élnék: 1. Ne elégedjünk meg azzal, hogy a demokráciát diktatúra váltotta fel, itt tovább nincs miről beszélni. Szerintem itt kell elkezdeni a gondolkodást; 2. Sajnálatos módon, a demokrácia nem egyszer bevezetett és örökre változatlan rendszer. Érdemes tehát elgondolkodni a „hibridizálódás” mélyebb okairól; 3. A rendszer-ellenzékiség, mint a társadalmi ellenállás eszköze, nem idegen a magyar párttörténelemtől, de sosem hozott tartós változást.

Érdemes tehát olyan opciót keresni, amely támaszkodván a nyugat-európai pártfejlődésre, számításba veszi, mitől lett ott élhetővé  kormány és ellenzék viszonya és mindebből megtanulható-e valami itthon.