Lenineső és a bukott szobrok politikája

„»Az ország legnagyobb ellensége nem Orbán, hanem az apátia«. Ez volt az a sokat ismételt strófa, amellyel tavaly szeptemberben a hungarocell-Orbán meggyalázásakor Dopeman a.k.a alternatív köztársasági elnök az eseményre összegyűlt tömeget szuggerálta. Az állampolgárok politikai aktivitása, illetve leginkább annak hiánya –  az idei parlamenti választások eredményének tükrében kifejezetten – az a neuralgikus pont, amelynek farvizén az elveszett közösségről, a nyilvánosság részvételi formáiról és a hatalmi korrekciók időközi jelenségeiről érdemes elgondolkodnunk.

A politikai részvétel fogalma egyáltalán nem csak a szavazófülkék magányában négyévente leadott voksokat jelenti, mint amiben Schmuck Andornál megállt a felelős állampolgár szerepdefiníciója a szobordöntést elítélő állásfoglalásában. (kvázi »szavazzatok szépen, a többi a mi dolgunk.«) Annak a megvitatása, hogy a ledönthető szimbólumok korán valóban túl vagyunk-e, illetve a fizikai beavatkozás és az utcai politizálás mennyire élő és progresszív formái ma a hatalommal való »párbeszédnek«, a szeptemberi események óta ismét húsbavágó, akárcsak ha a Szabadság téri hazai fejleményeket vesszük sorra, akár az ukrán (mára háborús) helyzetre nézünk ki. (…)

A hagyományos emlékműkultúra történetileg a II. világháború után szembesült először ezzel a kérdéssel: milyen formában találja meg a legautentikusabb kifejeződését egy traumatikus társadalmi élmény? Az Amerikai Egyesült Államokban a hidegháború éveiben a living memorial (élő emlékmű) lett erre a dilemmára a felelet: az esztétikailag és üzenetértékét tekintve is ódon monstrumoknak számító emlékmű-építészet helyett a jövőbeli hasznosság elve vált iránymutatóvá a céltalan múltba tekintés vagy az áldozati pozíció kijátszása helyett. Konkrét példákban megfogalmazva ez közösségi házak, könyvtárak, parkok stb. kialakítását jelenti, amely az élőknek szolgál revitalizációs lehetőségként. 

Bár a tengerentúl ez a javaslat a hatvanas évektől a közbeszéd aktív eleme, a kelet-európai posztszocialista országok közösségi emlékezetének stratégiáiban a mai napig kevésbé, vagy alig van jelen. A Szabadság téren hónapokig kitartó »permanens tüntetések« hoztak be a hazai gyakorlatba alternatívákat: így az Eleven Emlékmű vagy az újabb Szabadság színpad. Ezek a fórumok olyan közösségi helyzeteket idéznek elő, amelyek elhalványítják a reprezentációt és helyzetbe hozzák a közösségi alapú szerveződés formáit, mint a beszélgetőkör, filmklub vagy színház.”