Alfa és Omega: képessé tétel és képessé válás

„A bejósolt, egyre nagyobb számú roma diplomás értelmiségi kritikus tömegével kapcsolatban nem vagyok optimista – a jelenlegi kormány törekvései egyfajta kasztrendszer felállítására és tartósítására erősen ez ellen hatnak. És valóban, a Bíró András által említett dilemmákkal is számolni kell: mi van, ha az egyéni célok előtt akadályként értelmeződik az identitásőrzés, nopláne ennek aktív formája, mit lehet kezdeni azzal, hogy sok esetben a diplomás roma értelmiségi és a nem diplomás romák között pont ugyanakkora szakadék keletkezik, mint a nem roma értelmiségiek és a romák között? Mennyire lesz »Sorstárs« – vagy ami legalább ilyen fontos: mennyire érzékelődik még mindig annak?

Amíg nem kristályosodik ki széles körben a közös minimumakarat, amíg nem létezik az a bizonyos pozitív roma identitás, a szerveződésekből pontosan az a kohéziós erő fog továbbra is hiányozni, amely a hosszútávú eredményességet biztosíthatná. Egyértelmű, pontosan megfogalmazott célokat lehet képviselni a folyamatosan változó körülményekhez értelemszerűen alkalmazkodva, az eredményeket, a szükséges változásokat, változtatásokat csak a közösség közmegegyezéses támogatásával lehet megvalósítani. Mindezek híján – belső szemléletformálódás – csak ugyanaz a fragmentáltság tud megjelenni, mint eddig.

Potenciális dilemmaként jelenik meg az integráció kérdése. Ez is egy nehezített terület, mert az elmúlt időben integráció címén sok esetben – különböző okoknál fogva, leginkább előkészítetlenség, egyes kihagyhatatlan komponensek hiánya – valójában nem az történt, de a kudarcok, frusztrációk beégtek a fejekbe. Így az integráció esetében is – csak úgy, mint a demokrácia, társadalmiság kapcsán – a személyes tapasztalatok és konklúziók konstruáltak tartalmilag valami hibásat, hamisat, és amikor szeretnénk e fogalmakat használni, vakarhatjuk a fejünket, hogyan is tudnánk az elhasználtságot semmissé tenni, és amíg a jól tervezett, helyesen kivitelezett tapasztalati lehetőségig eljutunk, addig is meggyőzően újradefiniálni a valódi jelentéstartalmakat.

De más út az integráción kívül – nincs. A belső meggyőződésen alapuló el- és befogadást, ennek folyamatát külső eszközökkel lehet ösztönözni és támogatni, de hosszú távon fenntartani, a normarendszer részévé tenné csak sajátélmény-alapon lehet. Ennek sikerességére pedig kizárólag akkor van esély, ha a körülmények, a környezet, a szereplők alaposan, jól elő- és fel vannak készítve. Legyen szó egy iskolai osztályról, egy településről, a társadalomról. E szakasz bizony babrás, időigényes – gondoljunk bele, tulajdonképpen katalizálni kívánt akkulturációról van szó. Ám amennyiben kimarad, nem történik más, mint teljesen felesleges, és nagy valószínűséggel kontraproduktív látszattevékenység. Mint eddig legtöbbször.”