A kővendég – Marxról és szobráról

„Az emberek iránti kereslet szükségszerűen szabályozza az emberek termelését, mint minden más áruét.” (Karl Marx: Gazdasági filozófiai kéziratok)

Ki ne emlékezne – aki már élt akkoriban – a pártirodák a maguk primitivizmusában is sokat mondó egyen-dizájnjára: az asztal felett, timpanon formán elhelyezve három kép, középen fent Marx elvtárs, kétoldalt, kicsit lejjebb – ez fontos! –  Engels és Lenin elvtársak. Alattuk hosszú asztal, piros terítővel, rajta kerek műanyag tálca, poharakkal, vizeskancsó és aszparágusz, az asztal mögött székek. Az iroda mindenütt ilyen volt, ez pedig meghitt, otthonos érzést keltett az oda betérőkben, akik megnyugodhattak: semmi sem változott, otthon vannak. Már persze aki megnyugodott ettől. Látszólag messzire kerültünk ugyan ettől az időtől; vagy csak ezzel áltatjuk magunkat. Az ideológiák sorsa a szimbólumaik sorsával azonos: amíg élnek és használatosak ezek a szimbólumok, addig nem halott az ideológia sem.

Alább a falon lógó szentháromság központi figurájáról, Karl Marxról lesz szó, abból az apropóból, hogy magasra csaptak az indulatok szobrának eltávolítása körül, az egykor róla elnevezett egyetemen. Az egyetem ma már sokkal kevésbé ideologikus és a – Ó irgalom anyja ne hagyj el!: nemzetibb – Corvinus névre hallgat. Elképzelhető, milyen képet vág az előcsarnokban üldögélő Marx a csúf feudális elnevezés kapcsán. Lehet, ő is úgy gondolja:„Meghalt Mátyás, oda az igazság.”

*

Ha van szimbólum, amely egyszerre testesíti meg a kommunista rendszert és rendszerváltozást is – felmutatva az alapvető kontinuitást a kettő között –, akkor az az egykori Dimitrov téren álló egyetem. A rendszerváltozás előtt és után egyaránt innen eredtek a társadalmunk problémáit megváltó gondolatok és maguk a megváltók is. A központi szerep nem véletlen: a marxizmus a „termelést” emelte az emberi létezés középpontjába annak okaként és egyben céljaként; így hát azok, akik hivatalból foglalkoztak mindenféle a termeléssel – a közgazdászok – minden emberi dolog végső szakértőivé lettek. Tudományuk újszerű, mondhatni úttörő jellegű volt a félfeudális, fasiszta Magyarországon. Szerencsére '45 után tanulni volt honnan: a nagy Szovjetuniótól, ahol akkor már vagy 25 éve éheztek és nyomorogtak az emberek a sikeres új közgazdasági paradigmák hatására. Semmi nem állhatott ezek magyarországi megvalósításának útjába. A „Dimitrov téri fiúk” meghatározói lettek a kádári szocializmusnak, számtalan jobbnál jobb ötletüknek lettünk szenvedő alanyai, mert ahogyan a párt lassan távolabb lépett az állam közvetlen irányításától, a keletkezett vákuumba ők nyomultak be.

Mivel az érvényes ideológia szerint a közgazdaság írja le az emberi élet teljességét – ahogyan Marx és Móricka elképzelte –, a Marx Károlyról elnevezett egyetem egyes szakai a nómenklatúra-csemeték kiemelt célpontjaivá váltak; más nem is nagyon jutott be, megválogatták kiket engednek maguk közé. Az oktatói kar egy része pedig időben elkezdte építeni magáról az ellenálló képét. Az „új gazdasági mechanizmus” lovagjai lettek, amivel makacsul reformálni akarták a javíthatatlant. Azért volt szükség erre a reformra, mert hosszas tanulmányok után, immár akadémikusként, belátták azt, amiről csak meg kellett volna kérdezni Mari nénit az elején és ő hibátlanul megmondta volna nekik. Olyanok váltak a mai napig ható idolokká, mint Kornai, aki a Szabad Nép újságírójából lett vezető közgazdász, miután „A hiány” című művében arra a korszakalkotó felfedezésre jutott, hogy ha valakit mindig kihúznak a csődből és kifizetik helyette az adósságait, akkor az legközelebb is könnyedén fog csődbe menni. Továbbá, hogy közös lónak túros a háta. Ki hitte volna.

Képesek voltak arra a hihetetlen mutatványra, hogy egyszerre tudtak a rendszer oszlopai és rendszer ellenzéke lenni. Biztos, ami biztos. Így teltek-múltak az évek és így alakult az, hogy miután kiderült: a rendszerváltozásig bődületes, kártékony ostobaságokat tanítottak – talán hittek is bennük, vagy csak meggyőzően hazudtak –; mégis, azokban a rendszerváltozás körüli nehéz időkben mindenki hozzájuk fordult: hogyan tovább? És ők készségesen meg is mondták. Ami viszont a legrettenetesebb: mindenek ellenére meg is fogadták a tanácsaikat. Így lett a pénzügykutatós Lengyel László pulóvere az elhibázott rendszerváltozás lobogója, felvonva az ostobaság zászlórúdjára. Mostanra – talán mindenki számára, újabb huszonöt év után – derült ki, hogy amit '89-ig mondtak, az akkora tévedés volt, hogy a  '89 után javasolt ellenkezője sem igaz.

*

Mindannak, amit az emberiség szerencsétlenebb része megélt Lenin és bűntársai hatalomra jutása óta, Marx volt az egyik megtervezője. Bárhogyan forgatjuk is: a kommunista bűnök a marxi tanokból logikusan következtek. Nincs mentség. Marx kétségtelenné tette, hogy a körzővel és vonalzóval tervezett szép új világ felépítése során nem riad vissza a tömeges emberáldozatoktól sem. Követői – amikor milliókat mészároltak le – híven követték mesterük tanainak szellemét: Halál a burzsoákra! és persze – biztos ami biztos – az asszonyaikra és a gyerekeikre is; azt pedig, hogy ki a burzsoá, mi mondjuk meg. Marx és követői „igazságos” társadalmat akartak, és mi sem jellemzőbb szellemi teljesítményükre, mint az, hogy ezzel sikerült talán a legigazságtalanabb, gyilkos rezsimet felépíteni. Az pedig már a lelkiismeretükre jellemző, hogy ez mennyire nem zavarta őket. Régóta folyik persze a mítoszgyártás, mely szerint az alapítók jót akartak, mi több jól is akarták, és csak a megvalósítók voltak méltatlanok az eszméhez. A megvalósítás során „hibákat” követtek el – minő finom megfogalmazása ártatlanok millióinak lemészárlására! – de az elv, az helyes és jogos volt.

Ez azonban – a többi libi mítoszhoz hasonlóan – egyszerűen nem igaz. A baloldal alapító apái és anyái hajlamosak voltak a forradalmi gondolkodásra, s ha kell, az erőszakra, nem zavarta őket annak gondolata, hogy mennyi ártatlan kerül majd a forradalom fogaskerekei közé. Mindannyiuk egyik szellemi ősével, Machiavellivel együtt vallották, hogy létezik külön erkölcs a „nép” és a „nagyok” – Machiavelli terminológiájával a „popolo” és a „grandi” – számára, hogy a nagy, végső cél, az igazán erkölcsös társadalom felépítése érdekében minden erkölcstelenség megengedett. A „nagyok” alatt, nem meglepő módon, magukat értették természetesen. Lukács György  a „Taktika és etika” című szösszenetében Hebbel Juditjának szavait idézi a tömeggyilkosságok etikai problémájának baloldali olvasatával kapcsolatban: „És, hogy ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” És valóban: a nekik rendelt tett és közöttük a bűn volt, és ők nem riadtak vissza tőle.

Egy olyan világban, amely – akár csak részben is – le akar és el akar számolni a múlt bűneivel, nyilván nincs helye Marx szobrának, különösen olyan helyen, ahol tapasztalatlan és fogékony fiatalokra tekint le. Mert a harc – a „Dimitrov téri fiúk” és eszmetársaik szemében is – a fiatalok lelkéért folyik. A szobor pedig továbbra is haragvó arccal tekint le a maradásáért tüntető aktivistákra és megmondóemberekre, az ilyen eseményekről elmaradhatatlan TGM-re és természetesen Krausz Tamásra. Bal kezében felütött könyv, jobbjával, mintha a levesét sózná, jelenléte pedig sugallja a másik nagy forradalmár, Adolf Hitler szavait: „Ha ők nem jönnek közénk, nem számít. Gyermekeik már a mieink.”

És tényleg. Ha nem figyelünk oda.