A Kőszívű utcai csillagok

„Hiába a nemes célok: soha senki nem tett többet azért, hogy egy életre megutáltassa az olvasást a gyerekekkel, mint a magyar iskola. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az általános iskolák kötelező olvasmányainak immár hosszú évtizedek óta, de az is lehet, hogy egy évszázada változatlan listája: ötödikben A Pál utcai fiúk, hatodikban az Egri csillagok és hetedikben a végső csapás, A kőszívű ember fiai. Ha az nem veszi el a kis rohadékok kedvét örökre a betűktől, akkor semmi.

Önmagukban persze nincs ezekkel a könyvekkel semmi baj: irodalomtörténeti jelentőségük vitathatatlan, ezen kívül fontos történelmi, kulturális és esztétikai értékeket közvetítenek. Aki magyarul olvas, esetleg még ír is, nem kerülheti meg őket. Ráadásul generációk nőttek fel rajtuk, és minden felnőttben megvan az a természetes szadista hajlam, hogy ha már én végigszenvedtem annak idején a magyar Nagy Magyar Irodalmi Balfaszbrigád kalandjait a szerencsétlen Kis bicebócától a nyomorult Nemecsek Ernőn át (direkt nagybetű) a lúzerkirály Nyilas Misiig, akkor szenvedje végig a gyerek is. Belőlem is ember lett, nem kell egy tüdőgyulladásba mindjárt belehalni. (…)

Szokták mondani, hogy a magyar iskola irreális elvárásokat támaszt a gyerekekkel szemben, de a helyzet sajnos ennél is rosszabb: a magyar iskola saját magával szemben támaszt irreális elvárásokat, amikor arra alkalmatlan eszközt használ céljai elérésére. Mondom, nem Jókai a hibás, de ha a funkcionális analfabéták országává akarunk válni, oda tényleg Baradlay Kázmér kihűlt tetemén át vezet az út.”