Mi fizetünk rá

„A jogrendszer csak ámul, mi van itt. A devizahitelesekkel azonban valamit kezdeni kell, hiszen a forint árfolyamának zuhanásával – ezzel a törlesztőrészletek brutális emelkedésével – nem számolt senki. Nem is számolhatott, hiszen egy svájci frankért 2009-ben, tehát a válság mélypontján sem kellett 203 forintnál többet fizetni – az árfolyam a szintén válságos 2008-ban 150 forint alatt is volt –, míg most 255-nél tartunk. Az egyik ok alighanem a kormány unortodox gazdaságpolitikája. A segítség kézenfekvő megoldása a forint védelme lett volna, s nem a tehetősebbeknek kedvező végtörlesztés, illetve a megint csak a gazdagok számára többet hozó adósmentő csomag.

De méltányos stratégia kidolgozása helyett egyszerűbb bűnbakot keresni. A bankok erre ideálisak. Az egyre jobban szorongatott pénzintézetek tarifáik további emelésével reagálnak, válaszként az utálat fokozódik. Amit annyiban indokolt, hogy a hazainál nagyobb kamatmarzsra – a betétek két-három százalékot fialnak, a hitelek után akár negyvenszázalékos kamatot is felszámítanak – másutt nemigen van példa.

Ezt vajon nem a bizonytalan hazai gazdasági környezet váltja ki? Hiszen bármikor újabb különadókat vethetnek ki, s a reklámadó után alighanem további ötletek jönnek. De lenyúlhatták a háromezermilliárdnyi magán-nyugdíjpénztári vagyont, egyetlen tollvonással felszámolhatták, majd újraoszthatják a szerencsejáték-piacot, baráti kezekre juttathatták a dohánybizniszt, folyhat a földmutyi, kiszekálják a külföldi tulajdonosokat a közműszolgáltatásokból, s mert megtetszett a takarékszövetkezeti hálózat, arra is rátették a kezüket. Tegyük hozzá: az Alkotmánybíróság jóváhagyásával, hiszen a testület szerint a magánérdeket – a tulajdonhoz való jogot – a közérdek felülírhatja. Így csak hivatkozási alap kell, és folyhat az államosítás vég nélkül.”