A rendszerváltás időszakát lényegében a saját tehetetlensége miatt egyre bizonytalanabb célok érdekében tovább munkálkodó titkosszolgálatok jellemezték, amelyek figyelték és bizonyos részben manipulálták a maroknyi ellenzéket.
„A rendszerváltás időszakát lényegében a saját tehetetlensége miatt egyre bizonytalanabb célok érdekében tovább munkálkodó titkosszolgálatok jellemezték, amelyek figyelték és bizonyos részben manipulálták a maroknyi ellenzéket. A meginduló céltalanság végül az egyéni célok felismerésében felolvadt 1990-re, a titkosszolgálati adatok biztonságba helyezése zsarolási potenciált, ezzel a túlélést biztosíthatta a diktatúra titkosszolgálatának. Nem lehet véletlen, hogy annak idején lényegében elmaradt az ellenzéket vegzáló, a lakosságot kémlelő és életeket felborító szolgálatok bármilyen, akár szimbolikus számonkérése.
Az Antall-kormány idején az ügynökkérdés megoldására soha nem került sor. Úgy tűnt, akkor az a zsarolási potenciál már működött. Új célokkal folytatódott a dezinformálás és a bomlasztás. A nacionalista és antiszemita kártya kijátszását jelentős részben ennek tudható be, és szememben legalábbis ez vezetett a magyarországi demokrácia fejlődése elakadásának első fázisához. Ez volt a szekértáborok kialakulása, illetve megszilárdulása, az ellenfelek politikai partvonalra tolása. Ebben ugyancsak azok az eszközök játszottak szerepet, amelyek a nyolcvanas évek pártirányítású médiájában jelen voltak, a besározás, vagy épp az elhallgatás, a félreinformálás, vagy a teljes politikai mezőny relativizálása és a politika mint olyan kompromittálása, bár ez utóbbi virágkorát 2002 után élte és éli, de jelen volt már az Antall-kormány idején is, például az apák és fiúk vita formájában.”