Kádár csak mindig adni akart valamit a népnek, hogy nyugi legyen. Egy kis telket, egy kis nyugatot, egy kis szabadságot. Mert rettegett '56 emlékétől, az „azóta elhunyt ember” rémétől. De a „kussolásért nyaralót” alkujával a gerincre mért csapást, a majdnem-szabadsággal a lelket mérgezte meg.
Pár éve egy kutatás azt vizsgálta, hogyan élték meg a zimmer frei-éra nyertesei, hogy Kádár halála és a Wind of Change romba döntötte a balatoni aranykort. A kutató érdekes megállapításra jutott: '89 előtt a Balaton majdnem olyan volt, mint a Nyugat, legalábbis akik nyakig ültek a valutában és a nagymellű keletnémet lányokban, ezt hitték. De amikor leomlott a fal, meghalt Kádár és eljött az igazi Nyugat, szörnyen csalódniuk kellett, mert nem azt kapták, amit elképzeltek. De nem is kaphatták azt, hiszen a maguk kvázinyugata, amihez az igazit mérték, egy illúzió volt.
A kádári alku lényegét rengetegen körülírták már, nincs is benne semmi vitatni való. A harmincas évek végétől a hatvanas évek elejéig a magyar társadalom minden rendű, rangú, vallású, politikai nézetű csoportját kiforgatták az életéből. Ki ne mondott volna igent arra az ajánlatra, hogy akkor innentől mindenki békén lesz hagyva, ha nem ugrál, cserébe kap munkát, Trabit, telket?
És igen, Kádár „jó király” volt. Olyan, mint Ferenc József és Horthy. Közvetlen volt, joviális volt, nép fia volt, nem olyan eszelős értelmiségi figura, mint a rákosisták. Az ilyet szereti a magyar, még ha véres kézzel is csinálja meg a boldog békeidőket. És igen, az ő idejében érte el a huszadik század modernitása Magyarországot. Még ha neki ehhez legfeljebb annyi köze volt, hogy hagyta a beatzenét átszűrődni a határon, és hagyta, hogy a kedvenc értelmiségijeit, Sartre-ot és más távoli bölcseket olvassanak itthon. Ő meg beérte a nyugati bunyós filmekkel, péntek esténként a Báthory utcai minisztériumi vetítőben, pirosaranyas szendvicset majszolgatva. A krumplipaprikást szerette, nem a bélszínt, ugyebár.
A Kádár-rendszer ördögi volta nem csak a fausti alkuban, a nagy lakótelep-építő modernizátorságban vagy a jó király-szerep hazugságában rejlik. Hanem a kvázinyugat, a majdnemszabadság illúziójának a felépítésében. Abban, hogy Kádár egy olyan diktatúrát alkotott, ahol a szabadság és a látszatszabadság közti határ tökéletesen elmosódott.
Egy kemény diktatúra és egy szabad ország között világos a különbség. Itt ütnek, ott nem. Ott elmondhatom, amit gondolok, itt nem.
Na de mi a helyzet azzal, ha itt is elmondhatom, amit gondolok, ha itt sem ütnek, ha átmehetek oda hűtőt venni, ha tobzódhatok a valutában, mint a zimmer frei-kor nyertesei? Ha elvileg itt is minden megvan, ami ott. Szinte minden. Akkor vajon meg tudom-e a két világot különböztetni egymástól? Felismerem-e a látszat- és a valódi szabadság közti finom különbségeket? Ha ebben a kettősségben szocializálódom, vajon lesz-e működő mércém?
Kádár nem direkt akarta így. Ennyire azért ő sem volt nagy koponya. Ő csak mindig adni akart valamit a népnek, hogy nyugi legyen. Egy kis telket, egy kis nyugatot, egy kis szabadságot. Mert rettegett '56 emlékétől, az „azóta elhunyt ember” rémétől. Különben sem volt az a dísztribünökről fenyegetőző diktátoralkat. Neki is jobb volt az a pirosaranyas, Bud Spencer-filmes langyi majdnemszabadság, amit csinált nekünk.
De a „kussolásért nyaralót” alkujával a gerincre mért csapást, a majdnemszabadsággal a lelket mérgezte meg.
És ez talán rosszabb. Mert az, hogy a magyar társadalom jelentős része ma is odaadná a fele szabadságát a garantált létbiztonságért, egyáltalán nem meglepő, és még csak nem is magyar sajátosság. A szocializmus-nosztalgia az egész volt keleti blokkban él és virul. De Kádár a szabadságmércénket is hazavágta: az általa felépített kváziszabadság hazug világképe alapján próbálunk boldogulni az igazi szabadsággal. Kevés sikerrel.
Sajtószabadságot akarunk, de aki rólunk rosszat ír, azt tiltsák be. Világnézeti szabadságot akarunk, de kurvára idegesek leszünk, ha valaki másképp képzeli el a dolgokat, mint mi. Legszívesebben jól kétségbe vonnánk a jogát a véleményéhez. Szabad versenyt, kapitalizmust akarunk, de önkéntelenül, kényszer nélkül rámegyünk a kiskapukra, a szabálykerülésre, versengés helyett az ellenfelek diszkvalifikálására. Gyanakszunk és irigykedünk a sikeresekre, a vagyonosokra, a kiemelkedőkre, a tényleg szabadokra.
Megelégszünk az önbecsapó kvázimegoldásokkal, akár morálisan, akár materiálisan. A lényeg úgyis a papír. A valóság papíron legyen meg, az nem baj, ha a valóságban nincs.
Akarjuk a szabadságot, viszont a játékszabályaitól irtózunk. De ez legtöbbször fel sem tűnik. Reflexből működik. Természetesnek vesszük, az élet részének. Így szoktuk meg. Nálunk így szokás. Sőt, nem is értjük, mi a probléma. Inkább haragszunk az EU-ra, a németekre, a luxemburgiakra, az amerikaiakra meg mindenkire, aki ezt szóvá meri tenni. Miközben irigyeljük tőlük a szabadságukat.
Közben ettől az egésztől belül ugyanolyan rosszul érezzük magunkat, mint a Kádár-rendszer népe. Egyrészt, mert a kváziszabadság világában a valóságos dolgok a jegyautomatától a felsőoktatásig is csak kvázin működnek, és az folyton a bőrünkre meg a pénzünkre megy. Másrészt mert belül mardos a tudat, hogy az igazi szabadság, az mégsem ilyen. Csak arról nem elég papírt szerezni.
*
A Mandiner „Kádár és mi” cikksorozatát az alábbi linken olvashatják.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Az 1967-es hatalomra jutásával Ceaușescu megkezdte hosszú és félelmetes uralmát, amely 1989-ig tartott.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
A Ferencváros a legjobb formában lévő labdarúgója, az Európa-liga jelenlegi gólkirálya, Varga Barnabás nélkül lép pályára – és készül újabb bravúrra – csütörtökön a görög PAOK otthonában. Több mint 184 millió forint és a 16 közé jutás a tét Szalonikiben.
Most, hogy egy ismeretlen nő 20 ember (!) által lájkolt posztját már sikerült tényellenőrizni, akár a Tisza-vezér állításait is szemrevételezhetné valaki. Francesca Rivafinoli írása.
