Történelem alsó kameraállásból

„Bár a magyar nem igazán rajongó alkat – például a hívő sem isten imádó, hanem csak istenfélő (félni és imádni nem ugyanaz) –, Orbánnal kapcsolatban még nem tudom, hol lesz majd a határ…

Soha nem fogom megérteni, hogy működik a személyi kultusz, én annyira immunis voltam vele szemben, minden rajongás idegen volt tőlem, ez fordított szembe már kamaszgyerekként még a vallással is. Nekem az a legtöbb, hogy valaki, bárki: ember. Egyszerűen csak ember. Mert nincs magasztosabb dolog, mint EMBERNEK LENNI, de senki nem lehet magasztosabb a másik embernél. Nincs szuperember. Aki a többi fölé akar nőni, annak le kell vágni az ambícióit.

Sztálinnak is. Hitlernek is. Rákosinak is. Putyinnak is. Orbán Viktornak is.

Ezerkilencszáz negyvennyolcban is megcsapta az orromat a személyi kultusznak Rákosi körül terjengő penetráns bűze, ami túlságosan ismerős volt nekem Hitler után, és ez mentette meg a lelkemet a bolsevizmustól; tizenhat éves kamaszként én végülis szocialista voltam, mert igazságos világról álmodoztam, ahol mindenkinek igazságosan jut majd kenyér, bakancs, mozijegy és fűtött szoba (mi kell még?), de az ösztöneim tiltakoztak: vezérért rajongani, embert imádni, isteníteni soha nem tudtam; így aztán nekem nem jött be se Rákosi, se Sztálin.”