Katedrát a bajnokoknak?

A felsőoktatás újabb és újabb átalakításai kapcsán már vagy tíz éve úgy tűnik, hogy nincs lejjebb, aztán mindig kiderül, hogy de. Múlt héten a kormány épp arról döntött, hogy olimpiai éremmel és meghatározott díjakkal gyakorlatilag kiváltható a doktori fokozat a sporttudományi és a művészeti felsőoktatásban. Mocsai Lajos és Schmitt Pál neve is felmerült, akik ezen szabálynak köszönhetően elvileg egyetemi karriert csinálhatnak.

A sporttudományi és a művészeti felsőoktatásban a doktori képzéssel egyenértékű lesz az olimpiai érem és a jogszabályban meghatározott díj – például a Kossuth-díj. Erről döntött még gyorsan a nyári szünet előtt a parlament az oktatási tárgyú törvényeket módosító csomag elfogadásával. A „Lex Mocsai”-nak becézett módosítót először Pósán László nyújtotta be, de még aznap vissza is vonta. A törvényalkotási bizottság összegző módosítójával viszont mégis csak visszakerült az ominózus kitétel a csomagba, így Mocsai Lajos akár az önállóvá váló Testnevelési Egyetem rektora lehet, és mondjuk Schmitt Pál is oktathat doktori cím nélkül. Az olimpiai érem vagy épp a Kossuth-díj mellett csak annyi szükséges, hogy az illető alapfokú (tehát Ba/Bsc, vagy főiskolai) diplomával rendelkezzen. Ehhez képest a „rendes felsőoktatásban” szerencsére egyelőre még tanársegéd sem lehet valaki, ha nincs mesterszakos diplomája.

Nyilván a testnevelési vagy a művészeti oktatás jellemzően olyan területek, ahol a gyakorlati ismereteknek kiemelt szerepe van; és nem feltétlenül kell a fél életét könyvtárakban töltő professzornak lenni ahhoz, hogy valaki sportot vagy mondjuk festészetet oktasson. De talán egy fokkal korrektebb megoldás lett volna azt kimondani a törvényben, hogy sport- és művészeti területen nem szükséges doktori fokozat az egyetemi oktatáshoz, mint egyenrangúvá emelni egy olimpiai érmet egy PhD-vel. Nem vitatom el sem az olimpiai bajnokok, sem a Kossuth-díjas művészek kitartó és áldozatos munkáját – amit azonban már honoráltak: olimpiai éremmel vagy Kossuth-díjjal. A PhD ezzel szemben arra való, hogy valakinek az alapos és kiemelkedő tudományos kutatómunkáját honorálja, ami – olimpiai érem ide vagy oda – Schmitt Pál életművéből például hiányzik.

Egyértelműnek tűnik, hogy miért azt a megoldást választotta a jogalkotó, amit: ha azt mondaná, hogy doktori nélkül is lehet mondjuk a TE-n oktatni, azzal csak az oktatás lehetőségét teremtette volna meg a doktorival nem rendelkező, ugyanakkor kiemelkedő sportolók számára. Így viszont, hogy a PhD-vel egyenrangúként ismeri el az olimpiai érmet, a fontosabb egyetemi pozíciókra is megnyílik előttük az út, amelyeknek szinte mindegyike PhD-hez kötött.

A felsőoktatás más területein ugyanis már tanársegéd is csak az lehet, aki a doktori képzést legalább megkezdte, és ezt legfeljebb tizenkét éven belül be is kell fejeznie, ha továbbra is oktatni akar. Persze az egyetemi karrierre vágyó olimpiai bajnokokat nyilván nem a 120 ezer forintos tanársegédi fizetés hozza lázba; docenstől, pláne egyetemi tanártól felfelé viszont egyre jobban fizetnek, ezen pozíciók pedig egyértelműen PhD-hez kötöttek a felsőoktatási törvény szerint. A dékánról meg a rektorról nem is beszélve.

Ami miatt a törvényjavaslat a „Lex Mocsai” becenevet kapta, az kétségtelenül az a kitétel, amely a TE rektorát felmenti a rektorokra általában irányadó követelmények alól: vagyis, hogy az egyetemen szerzett vezetési, szervezési ismeretekkel, gyakorlattal és legalább egy középfokú nyelvvizsgával rendelkezzen, valamint korábban legalább docensi munkakörben dolgozzon.

Az oké, hogy tesis kar, de azért egy rektortól már hadd várja el bárki – például az egyszeri egyetemista, aki nyelvvizsga nélkül többnyire nem is kap diplomát –, hogy legalább egy idegen nyelvet úgy-ahogy beszéljen, és legyen valami fogalma attól, miként működik egy egyetem.

Sajnos azonban a jogalkotó a rossz végén fogta meg azt az amúgy életszerű problémát, hogy tesiszakon ne kelljen már minden tanárnak PhD. Ahelyett, hogy csak annyit tennének lehetővé: tapasztalt és elismert, de tudományosan nem kvalifikált szakemberek egyetemen oktathassanak – amivel maximálisan egyetértek –, sajnos inkább a „katedrát és potya állást a haveroknak”-hozzáállást tükrözi az új szabályozás. A tapasztalataik átadására „mezei” oktatóként is lenne lehetőségük az érintetteknek; sőt óraadóként lett volna eddig is. Azonban az „olimpiai érem olyan, mint a PhD”-szabály nem csak azoknak a munkáját kicsinyíti le, akik tényleg megszerezték a doktori fokozatot,; de egyúttal olyanoknak teszi lehetővé az egyetemi vezetésben (és nem csak az oktatásban!) való részvételt, akik ugyan jó gyakorlati szakemberek, de nincs egyetemi tapasztalatuk – a vezetésben pedig ez nem ártana.

Persze a magyar felsőoktatás rég úgy rossz, ahogy van, és egy Mocsai vagy egy Schmitt már remélhetőleg csak csekély mértékben ronthat a helyzeten. Úgy tűnik, a tudományos fokozattal és egyetemi tapasztalattal rendelkező rektorok és dékánok sem tudják megállítani a rendszer piacosítását és a színvonal hanyatlását: azt a folyamatot, hogy a hallgató fizet, ezért nem buktatják meg, mert a végén még elmegy és másnak fog fizetni.

Színvonalas felsőoktatás akkor lesz elsősorban, ha az egyetemeknek nem a hallgatók pénzétől függ a fennmaradása, hanem megtehetik, hogy válogatnak: így alakulhat ki egy minőségi verseny. De azért az sem ártana, ha nem a haveroknak adnák a vezető posztokat − akiknek mondjuk egy-egy korábbi bravúros teljesítményéért „kvázi-doktori címet” és így az „akadémikus” lehetőségek tárházát adományozta most mégis a jogalkotó. Mert a címek, tisztségek és felesleges papírok országában nem az számít ugye, hogy valaki mit és hogyan oktat egy egyetemen vagy főiskolán, hanem, hogy Dr. „docensként” vagy Dr. „egyetemi tanárként” teszi ezt.