A nagy fordulat éve?

„Minden bizonnyal korai lenne még leszögezni azt, hogy valóban markáns irányváltásról beszélhetünk az orosz külpolitikában. Legalább ennyire valószínű ugyanis, hogy a krími és kelet-ukrajnai konfliktusok egyedi esetnek minősülnek, mégpedig azért, mert az orosz vezetés az Ukrajnához fűződő viszonyt »különlegesnek« tekinti, amely különbözik az Oroszország és bármelyik másik állam közötti kapcsolattól, s ennek megfelelően különleges szabályok vonatkoznak rá. Ezek az események egyvalamit mindenképpen bizonyítanak: az orosz vezetés immár nyíltan semmilyen reményt nem fűz ahhoz a lehetőséghez, hogy az 1991-es határok közötti Ukrajna oroszbarát, vagy legalább semleges irányultságú, és stabil államként működtethető.

A többségében orosz lakosságú ukrajnai területek tényleges vagy akár jogilag is »szentesített« elszakításával az orosz érdekszféra egyik határvonala világosan definiálható, Ukrajna »maradék« része pedig a Kreml hallgatólagos jóváhagyásával kerülhet át az amerikai érdekszférába, mindenki számára tisztázva az ottani helyzetet. Akár a hidegháború idején az Egyesült Államok által folytatott feltartóztatási politika orosz »átvételeként« is elkönyvelhetjük mindezt, ami persze burkolt beismerését jelentené annak is, hogy az orosz vezetés alapvetően védekező alapállást vett fel, vagyis céljait végső soron sem ambiciózusnak, sem agresszívnek nem lehet tekinteni.

Természetesen nem zárható ki teljes magabiztossággal, hogy az 1991-ben könnyelműen szétszórt orosz földek összegyűjtésére irányuló politika a későbbiekben is érvényesül majd pl. Kazahsztán vagy akár Észtország rovására is, ha a Kreml egy adott alkalommal úgy ítéli meg, hogy a NATO nem fog áldozatot vállalni a kis balti állam területi épségének teljes körű biztosítására. De a történteket joggal értelmezhetjük úgy is, mint az utolsó állomását egy kb. tíz éves elhidegülési folyamatnak az amerikai és orosz kormányok között, mely a második kelet-európai NATO-bővítéssel és az ukrán narancsos forradalommal kezdődött, mára pedig mélypontra lökte a kétoldalú kapcsolatokat. Onnan viszont nem vezet logikus kiút, csak az újbóli enyhülés irányába.”