A szelfi-perspektíva mint evolúciós zsákutca

Nincs élőlény, aki tényleg élvezné, hogy pózol, mert az... nem természetes. Ehhez képest már képernyőkön át nézzük a világot, és így olyan mintha csak pózoló sztárok, illetve bárkik ácsingóznának benne. Elég kicsit körülnézni, hogy lássuk: pont ez megy a Facebookon és mindenütt a médiában. Azt írjuk a kép alá, hogy ezt és ezt a nagggyonfontosatésmenőt csináljuk épp... de közben jól láthatóan nem csináljuk, csak pózolunk. Pedig ez így nem menő, nem vezet sehova. Lúzerség. Passzív szelfidiótákká konfigurál egész generációkat. Ha körülnézünk a Facebookon, mintha valami állatkertben nézegetnénk egójuk ketrecébe zárt és vicsorogva ránk mosolygó-szmájlizó ... embereket, egyiket a másik után. Nézzük, ki mit (nem) csinál éppen. Én szóltam...

Az állatvilágban páratlan furcsaság az emberi pózolás és szelfizés. Felvetésemben pont arra utaltam, ami az embernél eltér az állati násztánc, a „pávázás” vagy display jelenségétől, mert például a magát felfújva imponáló galambhím nem „úgy tesz mintha nem érdekelné a nőstény, de közben mégis”, hanem pont azt csinálja, amit. A Facebook képeken viszont úgy teszünk MINTHA csinálnánk azt, ami helyett valójában pózolunk. Akkor és ott pont nem csinálunk mást, csak fényképezkedünk. Pedig nem azt írjuk sose alá, hogy épp fényképezkedünk, hanem azt, amit (nem) csinálunk a képen! Ez pedig a léthazugságnak egy nagyon sajátosan emberi fajtája. A túlélés érdekében állatok által alkalmazott cselektől, álcázásoktól is lényegesen eltér, mivel teljesen öncélú „kultúrává” vált az embernél. Mint a hazudós, aki már képtelen igazat mondani: akkor is hazudik, ha konkrétan semmi szükség rá. Reflexből, ösztönösen. Ez az emberre jellemző sajátos ösztönképlet.

A magyarázat talán az emberi agresszió totális jellegéből adódik. Azok a fajok, amelyek ragadozók vagy zsákmányállatok, emiatt sajátos üldözés-menekülési álcázási technikákat alakítottak ki, de ezek csak bizonyos helyzetekre és egyes más fajokkal való interakcióra vonatkoznak. (Még ennél is bonyolultabb, amikor egy videón a nőstényoroszlán a táplálékul elejtett majom kölykével játszani kezd, az szopni is próbál, majd az oroszlán elengedi, mert az állati viselkedés is sokszor jobban disztingvál fajon túl és fajon belül is mint a magát sokra tartó ember.) Az emberi agresszió, mindenevő ragadozás viszont totális agresszióvá vált, mely globálisan az egész világ ellen fordult, ez magyarázza a sajátosan emberi elidegenedést és azt a léthazugságot, illetve evolúciós zsákutcát, amit hol kultúraként, hol modernitásként ajnározunk.

Az embernek nem bizonyos fajok bizonyos egyedei a zsákmányai, hanem MINDEN, lényegében az egész természet. Az ember totális ragadozó, mindenevése világfogyasztás. Ezt jelenti a modern civilizáció jelszava: legyőzzük (vagyis zsákmányunkká tesszük) a természetet. Pedig egy ilyen „győzelemnél” nagyobb biológiai és ökológiai vereséget elképzelni is nehéz.

* * *

A FELSŐBBRENDŰSÉG MINT A FELEGYENESEDETT EMBER OPTIKAI CSALÓDÁSA

Az ember felsőbbrendűnek véli és „érzi” saját világtapasztalatát, aminek alapja egyszerű optikai csalódás, mely a felegyenesedett életmód következménye. Az ember emiatt úgy látja, sőt: effektíve úgy érzékeli, hogy felette áll a földön csúszó-mászó állatoknak, kisgyereknek, stb., mivel másfél-két méterrel feljebbről nézzük a világot. (A sas alighanem azért válhatott a főhatalom birodalmi jelképévé, mert az övé a legmagasabb perspektíva.) Az ember „magasabbrendűsége” erre a felegyensedettségből adódó optikai csalódásra épül „evolúciós” szempontból. Négy lábról nézve pedig elég idétlen látványt nyújthatunk, ahogy pálcikaemberként két lábon egyensúlyozva csetlünk-botlunk itt a földön. Egy vándormadárhoz képest pedig szánalmasan kicsi a saját biológiai mozgásterünk és életterünk (közlekedési eszközök nélkül). Emberi perspektívánk madártávlatból nézve rövidlátó békaperspektíva, mely kábé az önteltség mocsarából magát felfújva kibrekegő világnézet biológiai perspektívája. Nincs ok büszkeségre ez ügyben.

A tudomány görög szava epi-sztémé pedig „felette állást” jelent etimológiailag, ami pont erre a felsőbbségi illúzióra és episztémikus gőgre utal. Az emberi világnézet mint perspektíva fejlődését így biológiai („evolúciós”) szempontként is érdekes végig követni, főleg mai utolsó stádiumát, a szósölmédiában eluralkodott szelfi-perspektívát tekintve, melyben már semmi más nem látszik a világból, csak az egónk képe, ahol arcunk már olyan nagy lett, hogy eltakarja a világot. Mintha ebben a stádiumban globálisan már semmi más nem érdekelné az embereket, csak önképük, az ego-bálvány öncélú imádata és konzumálása. Ez a vége a sztorinak, kábé az utolsó evolúciós perspektíva.

A KÉP URALMA MINT KULTÚR-PRIMITIVIZMUS ÉS BÁLVÁNYIMÁDÁS

Zsánerfotókra, csoportképekre bárki azt mondhatná: az ilyen fotókon csak a jó hangulatot, az idillt örökítjük meg, hogy emlékezhessünk rá, ezért nem kell túldimenzionálni az ilyesmit... Mégis miről szól akkor a szelfi? De tényleg. Ebben a fotó-maszturbációban és mutogatósdiban mi az idill, a jó hangulat? Mi a sztori? Különben is: hogy lenne már az idill része az a mindent képmutatásba merevítő fotózás, amit bármelyik fenntartható természeti kultúrában lélekrablásnak élnek meg, illetve szent borzadállyal körülvett bálványgyártásnak tartanak (mert eidolon eredetileg képecskét jelent)?! Miközben iszonyúan lenézzük a régi „primitíveket”, mert néhány bálványt használnak, mi viszont totál bálványosítjuk egész környezetünket a mátrixosítással, melyben minden ikon és kép, vagy azon keresztül elérhető, azáltal válik egyedül normatív „valóvá”, stb. Naponta fénykép-idolok milliárdjai készülnek és ezeket bőszen ki is posztolják. Soha ennyi képet és ezáltal bálványt nem gyártott egy civilizáció sem, mint a magát annyira felvilágosultnak és (primitív bálványimádó vallásokon végleg felülemelkedettnek tartó) modern Nyugat. Soha ennyire ostobán és primitíven nem működött bálványimádás mint a '68-tól kialakult sztárkultuszokban és annak is low end változatában, a celebkedésben.

A KÉPMÁSSÁGHOZ VALÓ ALAPJOG KÉRDÉSE: AZ ÚJSZÜLÖTT NET-IKONKÉNT JÖN VILÁGRA, NEM SZABAD EMBERKÉNT

A mai újszülött már úgyszólván képként jön világra, ikonizáltan jelenik meg szülei és családja számára is az életükben! Mint valami neten ünnepelt messiáska, miközben többnyire közönséges bolygózabálót nevelnek belőle pont ezekkel az aránytalan ego-bálvány kultuszokkal. Legalapvetőbb személyiségi jogunk és szabadságunk lenne az, hogy ne rabolják el lelkünket képekkel születésünktől fogva, hogy tudatosan befolyásolhassuk, milyen képet adunk magunkról. A képmássághoz való jog (arra is utalva, hogy a zsidó-kereszténységben az ember létében is isten képe és hasonlatossága... avagy bálványa, mert Celem mindkettőt jelenti héberül) minden más szabadságjogunk alapja lenne és következne belőle például bármilyen biometrikus vagy kartotékos azonosítás (személyi igazolvány, dögcédula, stb.) teljes tilalma is. Nyilvánvalóan identitásunk alapját képező képmásság-jogunk semmibe vétele, hogy egyfajta másolatként kezel minket bármilyen személyi szám, ujjlenyomat, stb is, vagyis kétségbe vonja és elveszi azt az alapvető jogunkat, hogy önmagunk lehessünk az egyetlen eredeti, melynek nincs mása vagy másolata. Ez pedig bármilyen személyiség, személyes szabadság előfeltétele - logikailag is, létünkben is. De ki a fenét érdekel Big Brother globalizációjában mindez, amikor a „szabadság legfőbb ereje” globálisan már nem a személyiség szabadsága, hanem a normandiai partraszálláson eképp felszólaló USA elnök kinyilatkoztatása.

*

Milyen „evolúciós” hátteret tulajdonítanak a fotó pózoknál obligát nevetésnek? Mint ismeretes, a vicsorgásból „fejlődött ki” és az ambivalens emberi létagresszió egyik kulcseleme. Bár kulturális reflexeink képmutatásrendszere miatt szinte képtelenek vagyunk kívülről szemlélni fajunkat (a híres önreflexió és tudatosság dacára, melyet pedig emberi kiváltságnak tartunk), az ember kívülről nézve legalább olyan szörnyű létragadozó mint bármelyik csúcsragadozó az állatok közül, azzal a lényeges különbséggel, hogy számára még az ásványok és a kozmosz is zsákmánnyá lettek, egészen a maghasadásig, amivel ugyebár „energiát” zsákmányolunk.

*

AZ EMBERI RENDSZERKÖVETÉS „EVOLÚCIÓS” HÁTTERE

Hogy lehet, hogy a legtöbben akkor is az  uralkodó rendszert követik mindenben, ha a hétköznapi tapasztalat nyilvánvaló jeleit adja, hogy ez őrültség. (Vö: Magyarország 2014.)  Az emberben ez valami biológiai („evolúciós”) örökség lehet : a természetben ugyanis a rendszertapasztalat szerint élni konkrétan a túlélés feltétele volt, de az ember akkor is így jár el, ha a természeti környezet helyére annak alapvető törvényeivel ellentétes mátrixot tesznek, ahol a mémek harca váltja fel (és fedi el!) a gének harcát - minimálisra csökkentve az ilyen játékba belemenő faj túlélési esélyeit hosszabb távon. Új jelenség, kirí az élővilágból és a modernitás végfokra nyomta.

Részben fals amit előbb írtam, mert botorság és illúzió, hogy csinálni kéne bármit is (mindent átalakítani, giganagy művet... és ökolábnyomot hátrahagyni stb.). Önmagában nem lenne baj, hogy emberek százmilliói nem csinálnak semmit csak posztolgatnak-pózolgatnak, ha ez merő jófejkedés helyett valami nagy meditáció lenne és  közben nem fogyasztanák el csont nélkül a környezetü(n)ket. Más baj nincs vele... de ez talán önmagában is elég.

*

Az ember nagyon fura állat, mint ilyen még talán lehet esélye és érdekes lehet – emberként viszont már alkalmasint totálisan hitelét vesztette ezen a bolygón (ökológiai és ökonómiai értelemben is, a felelősségetikai hitelünkről nem is beszélve). Pedig az indulás nem tűnt eredendően rossznak, ökológiailag nem tűnünk eredendően bűnösnek mi emberek: a homo sapiens szó szerint „tudva-kóstoló termőföld”-embert jelentett valaha. Olyan kreatív problémamegoldó lény volt az ember évezredeken át, aki helyzetét felismerve képes volt stratégiát váltani, hogy alkalmazkodjon. Ebből gyakorlatilag semmi sem maradt a mai modern utódokban, a szelfiidiótákban, akik bármit a pillanatnyi szeszélyükhöz igazítanak (lehetőleg még a klímát is!) problémákat leginkább csak gyártanak puszta fogyasztói létükkel is, de semmit nem oldanak meg, semmi valóságoshoz nem képesek alkalmazkodni, még rövid időre sem. Közben eszükbe se jut létrehozni bármit, akár csak termelni, vagy valódi munkát végezni. Hozzájuk képest Nietzsche utolsó embere superman. Normatív valóságnak nem a természeti létüket tekintik, hanem a virtuális valóságshow-jukat. Akármilyen műmájer celebet csodálnak, de egy kócsagot vagy figyelő vadat észre se vesznek. A természetben semmi esélyük a túlélésre, az első valós szituációban, amikor leáll az őket ellátó globális rendszer (áram, víz, energia, áruszállítás, stb.) szükségképp elhullanak. Ez ilyen egyszerű, ma mégis alig érdekel valakit. Az érintett témák szakértői sem erről értekeznek.

A SZELFI ÉS A PÓZOLÁS ETOLÓGIÁJA ÉS A BABONA

A humán pózolás eleve más mint a násztánc vagy display viselkedés az állatvilágban, főleg a humán pózolás virtuális formájában. Ugyan hasonló mozzanatnak tűnik, hogy fajspecifikus viselkedés, de az ember esetében totálisan felülírja a természeti környezet törvényeit és pont ez az elidegenedés lett a fajspecifikus lényege - vagyis, hogy kiírjuk és kiirtjuk magunkat vele a természetből. Ha etológiai párhuzamot keresünk, inkább a babonának nevezett, állatoknál is megfigyelt viselkedés illik ide, de kérdés: az mennyiben létezik az emberrel való interakció nélkül (pl. a klasszikus galamb babona példánál a random etetéses kondicionálás nélkül). A fészes pózolás etológiai értelemben vett babona, mely azt szuggerálja, hogy a fajon belül ezzel az adott viselkedéssel (pl. menő szelfikkel) lehet jobban érvényesülni. Viszont az egész folyamat immár globálisan elszakad(t) minden természettörvénytől, a bioszféra működésmódjától, ezért globálisan halálra ítéli a babonáiba így bebábozódó fajt.

EZ MÁR NEM HOMO SAPIENS, HANEM VALAMI MUTÁNS DROID

Az, hogy akadémikus szinten is esszézgetnek erről-arról a pszichológiai, szociológiai, gazdasági, ökológiai stb. részproblémáról, ugyanúgy nincs arányban a valós helyzettel, a valósághoz való viszonyunk globális felbomlásának problémájával, mint a gazdasági vagy környezetvédelmi „megoldások” a valódi fenntarthatósággal (vö.: a katasztrófák után pár héttel a vörösiszaptermelés újraindítása egy felületi pucolás után, vagy az atomerőmű mint a fosszilisnél „fenntarthatóbb” biztonságos technológia Csernobil és Fukushima után, stb. mintha a katasztrófákból sem tanulnánk). Mintha a régi jó homo sapiens mutánsa jelent volna meg a modern fogyasztó droiddal, aki már semmilyen környezeti jelzésből nem tanul, nem képes adaptálódni és így kiszelektálja, kiszelfizi magát a természetből. Egy ilyen ámokfutó civilizációban mentálisan és környezetileg is jellemzően csupán odázzák és... súlyosbítják a globális problémákat. Mert lám van fő problémánk, mely felülírja a részproblémákat: amit épp ezért globális problémának (globális válságnak stb) hívunk.

A VÉGKIFEJLET

Az ember amúgy a képmutatásban is ambivalens lény, mert miközben kiírja magát viselkedésével az élővilágból, titkon mindvégig azon agyal mégis, hogyan élhetné túl mindazt, amit ezzel előidéz... Mindenféle szereket, termékeket használ, fogyaszt és függ, de közben mindig le akarna szokni. Nagyvárosok közepén arról álmodoznak milliók, hogy ökofaluba kéne költözni. Ez viszont nem teszi szerethetőbbé vagy vállalhatóbbá ezt a fajt. Ha lehet, még gázabb így az egész. Talán még a nyíltan vállalt cinikus világfalás is jobb a fenntarthatózöldre átmázolt ipari társadalomnál. Minden élőlény „életprogramja” alapvetően az, hogy adaptálódjon a környezetéhez, aminek nyilván része annak esetleges és részleges átalakítása is. Egyedül az embernél fordult át ez ellentétébe: az ember alapjában a környezetét adaptálja, alakítja át önmagához. Mindaz, amit mi technikának, technológiának és tudománynak nevezünk (illetve általában civilizációnak vagy kultúrának) pontosan ezt az átfordult, feje tetejére állított világnézetet jelenti, hogy hogyan adaptáljuk magunk képére a világot. Vagyis az ember életprogramja a többi élőlénynek pont fordítottja, azzal ellentétes, ami elég tragikus alapállás.

*

Logikailag is nehéz kevésbé arisztokratikus világnézetet elképzelni, mint az itt kifejtett ökodemokratikus platform, melyben az ember minden kiemelkedése és felsőbbsége optikai csalódásként és ökológiai illúzióként lepleződik le.

Az, hogy az alapjelenséget éppen Facebookon figyeltem és írtam meg, nem nagyobb ellentmondás, mint ami működteti magát a Facebookot, illetve a netvalót. Bizonyos értelemben a net-mátrix is az ember környezete (lenne), a dráma ott kezdődik, amikor teljesen ledominálja, felülírja a természeti környezetünket, mert azzal már oda a túlélés esélye a faj számára. Pont ez történik abban a stádiumban, amit most „globalizácóként” lájkolnak. Totális adaptáció egy mesterséges környezethez és totális inadaptáció a természetestől, mely eközben végig életfeltételünk marad az illúziók mögött (amit eszünk-iszunk a Föld termi meg, hozza létre, illetve regenerálja, már amíg ezt a regenerálódást el nem lehetetlenítjük). Mivel a kultúra ugye eredendően művelést jelent (cultivare), illetve ökológiailag a faj vagy egyed integrációját (inkulturációját) az adott környezetbe. Az emberi „kultúra” viszont ezzel globálisan ellentétes: inadaptív, dekulturációs folyamatot jelöl.

Tömegpszichológiailag sem kisebb a bibi, mert a „normális” embert az elmebetegtől, illetve őrülttől pont az a valóságérzék különbözteti meg, ami a virtualizálódó fogyivilágban globálisan szertefoszlik! A klasszikus pszichológia kritériumai alapján a valóságérzékét eképp elszelfiző ember, vagyis a mai átlagos nethasználó (mobil- és netfüggő) ember téveszmés, patológiás eset, elmebeteg, magyarán: őrült. Minden feltöltött képünk ennek tükre lenne, ha képesek lennénk reflektálni rá, ha egyénileg és fajként még képesek lennénk az önreflexióra. A szelfi-mánia viszont momentán elég nyilvánvaló jele annak, hogy nem.

A pózolás alapja a kép(alkotás). Mindenfajta kép-adás és maga a kép is póz. Viszont nagyon nem mindegy, hogy ez élő szituációban történik, vagy a mátrixnak, a Nagy Testvérnek pózolunk. Az orwelli Big Brother legteljesebb megvalósulása éppen ez a médium lett: a Net! Mindent lát, láthatatlanul mindenütt jelen van, mindent irányít, interakcióidat is totálisan áthatja, percre készen archiválja és menedzseli (adja-veszi) a vágyaidat, lájkjaidat, kereséseidet, stb. Az ószövetségi Istenre utaló jelzővel: „vesénkbe lát”. Jóval több ez már rálátásnál, mert sokkal inkább globális iránymutatás és vezetés legfontosabb társas megnyilvánulásainkban, interakcióinkban. A családi fotóidon is neki mosolyogsz már. Őáltala és őbenne teszed nyilvánossá eljegyzésedet és házasságodat. Életed minden fontos pillanata, döntő aktusa őáltala és őbenne valósul meg igazán. Ő az istened, akinek elsőszülötteidet és a többit is szimbolikus kép-áldozatban bemutatod. Ő az oltárod, a mindened. Őt áldod és átkozod mindenért. Nincs is már neked és sok százmillió Net-alattvalónak más ura és Istene rajta kívül!

Pedig a valóságban csak elektronok fura játéka a képzeleteddel ez az egész, csupán az ad neki realitást, hogy elhiszed és áldozol neki (időt, figyelmet, stb.). Ha nem tennéd, ha nem mennél rá, be se kapcsolnád többé, menten kiderülne: önmagában a Net semmi, üres képernyő. Üvegszem. Valójában csak az élők szeme lát, a Netistené nem, mert ő NEM LÉTEZIK, csak egyéni és kollektív képzelődéseink éltetik. Pontosan ezt nevezik évezredek óta bálványnak.