A gyűlölt Tisza István (2011)

„Nincs terünk természetesen az események részletes bemutatására, de az biztos, hogy az obstrukcióval szembeni határozott és nyílt fellépés Tisza politikai krédójának lényeges elemét képezte, és talán ez volt az a kérdés, ahol a más kérdésekben is gyakorta állást foglaló fiatal politikus a legmarkánsabb egyéni arcéllel bírt. Nem meglepő tehát, ha az ellenzéki harag ezek után elsősorban ellene összpontosult. Annál is inkább, mert az obstrukciót az alkotmányos szabadságot védő eszköznek állították be, mondván, egy esetleges magyarellenes bécsi fordulat esetén az abszolutisztikus és centralizáló hatalommal szemben is eredményes fegyver lehetne, hasonlóan egyébként a hagyományos nemesi megye megmaradt autonómiájához. (...)

Hiába mondott tehát Tisza akármilyen érveket arról, hogy a parlament munkaképességének megőrzése nemzeti érdek, az obstrukció által megbénított ország sokkal kevésbé képes érdekeit Béccsel szemben érvényesíteni. Hiába hivatkozott a – kivételesen – szabad 1901-es választásokon létrejött többség alkotmányos akaratára, ő a függetlenségiek szemében csak idegen érdekek szálláscsinálója lehetett, akivel szemben, éppen mert komolyan vette terveit, a legkeményebb ellenállást is igénybe lehetett, sőt igénybe kellett venni. (...)

Elsősorban ez a háttér magyarázza Tisza igyekezetét, hogy a magyarországi nemzetiségek vezetőivel hosszú távra szóló modus vivendit alakítson ki. Felismerte ugyanis, hogy az agg Ferenc József halálát követően Ferenc Ferdinánd lelkes támogatásra lel majd a magyarok ellen a koalíciós kormányzat által feldühített nemzetiségekben, ha nem tudja ezt engedményekkel megelőzni és ellensúlyozni. Tárgyalásait a legnagyobb erőnek számító románokkal folytatta a legkomolyabban. Annál is inkább, mert bihari ismeretei alapján megnyerhetőnek gondolta őket, és úgy vélte, hogy a kelet-európai térség két nem szláv népe között amúgy is érdekszolidaritás van. (...)

Mivel azt kívánjuk ábrázolni, hogy miként erősödött a gyűlölet a Tisza elleni merényletekig, csak röviden térünk ki azokra a politikai és elvi ellentétekre, amelyek a korabeli politikai kultúra keretei között maradt konfliktusok voltak. Ilyennek tartjuk Tiszának az agráriusokkal illetve a katolikus konzervatív körökkel szemben kifejezetten liberális alapon megvívott küzdelmeit. Akármennyire is ragaszkodott Tisza a magyar nemzeti szempontból hasznosnak tartott liberális gazdasági rendhez, akármennyire is támogatta az iparosodást és volt a magyar nemzet gazdasági és numerikus erősítése érdekében is filoszemita, az e téren kifejtett érveivel sem vált ki annyira politikustársai közül, mint obstrukcióellenességével vagy a nemzetiségekkel kapcsolatos mérsékletével. (...)

Tisza István mintegy harmincéves politikai pályafutása során éles ellentétbe került a 48-as ellenzék mellett a magyar progresszióval és a magyar sovinisztákkal is. De ellenfelei között ott voltak a magyarországi nemzetiségek nacionalista vezetői és a dualizmust opponáló ausztriai politikusok is. A közvélemény negatív vélekedése ugyanakkor őt nem nagyon zavarta. Egyrészt a parlamenti elitpolitizálás jegyében nem is különösebben érdekelte a tömegek véleménye, hiszen jól tudta, hogy a nem demokratikus rendszerben nem az utca, hanem az udvar számít. Márpedig amíg Ferenc Józseffel jó volt a viszonya, addig nem kellett attól tartania, hogy egy tüntetés elzavarja. Sőt minél inkább képes volt az uralkodónak bizonyítani, hogy ura a helyzetnek, azaz tevékenységével megerősíti Magyarországot, és ezáltal stabilizálja a Monarchiát, addig Ferenc József ragaszkodni fog hozzá. Ez a tudat is eltökéltebbé tehette, jóllehet eleve határozott és magabiztos férfi volt, aki magánemberként sem félt a fenyegetésektől. Bár viselkedésében a saját kora és környezete által elvártnak gondolt normáknak való megfelelés pózát olykor ki lehetett érezni, hívei körében legendássá vált szinte flegmatikus bátorsága, amellyel gyalog átvonult az ellentüntetőkön, vagy lerázta a személyes biztonságára kirendelt detektíveket. (...)

Tisza ugyanis nem volt a szó modern értelmében politikus. Nem a csoportérdekek közötti kompromisszumokat igyekezett naponta megteremteni, lehetőleg úgy, hogy saját véleményéből minél többet keresztül tudjon vinni, hanem a teljes nemzet érdekét igyekezett védelmezni a helytelen és veszélyes ellenvéleményekkel szemben. Mindvégig arra készült, hogy nemzetéért éljen, akár önfeláldozó heroizmussal, akár a szorgos tanulással összeszedett tudás felhasználásával. Mivel már ifjan kialakította alapvető elképzeléseit arról, mi a helyes a magyar nemzet számára, a kompromisszum csak megalkuvás, részleges vereség lehetett számára. A politikai atléta vagy győzött, és megmentette a rá bízott értékeket, vagy hősies küzdelemben elbukott. Ezért politikai kortársaira legtöbbször nem egyenrangú vitapartnerként tekintett, hanem szövetségesekként, az igaz ügy harcosaiként számolt velük, vagy különböző színvonalon álló, érvekkel meggyőzendő ellenfeleket látott bennük. Nem utolsósorban ez a romantikus szerepfelfogás eredményezte, hogy érzelmi viharok középpontjában zajlott le szinte teljes politikai pályája.”