Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Úgy tűnik, sikerülni fog: ellehetetleníteni rendre mindenkit, aki nem a kormány csahosa, szócsöve vagy szövetségese.
„Bármennyire is kerek a történet L. Simonék szerint, bármennyire is nem vagyok a médiavállalkozások szószólója, de még a kereskedelmi csatornák hűséges nézője sem, megdöbbenéssel állok a már megint mindenfajta szakmai egyeztetést nélkülöző, friss meleg indulati kormányintézkedés előtt. Amelyről – horribile dictu – még a kormány külön bejáratú, tényfeltárásban élen járó Magyar Nemzetének főszerkesztő-helyettese is úgy gondolja, semmilyen más célt nem szolgál, mint rálépni a sajtószabadság torkára. Ide jutott kérem a világ.
És L. Simon meg is magyarázza. A csökkentett forrásokkal, megnehezített körülmények között, csökkenő hatékonysággal dolgozó médiáról szó nincs, »ez egy olyan adónem lenne, amelyet nem tudnak áthárítani a nézőkre, illetve az olvasóközönségre. A nézők nem fizetnek a bulvárműsorok megnézése után: annak kell adóznia, aki a bevételre szert tesz.« L. Simon László szerint »senki nem gondolja komolyan«, amikor egyes kereskedelmi tévék a legnépszerűbb, legnagyobb nézőközönséget vonzó műsoraik beszüntetésével riogatnak.
Mondanám azoknak, akik mégis komolyan gondolták nem csupán a rezsicsökkentés fantasztikumát, hanem esetleg letargiába estek e »riogatások« hallatán, hogy még azok is fizetni fognak, akiknek az életéből eddig valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradt a hozzájuk hasonló emberek vélt és kreált emberi drámái előtti napi rendszerességű csámcsogás. A reklámfelületet biztosító, megadóztatott csatorna beépíti a megsokszorozódott költségeit a termékek, szolgáltatások árába, azt pedig akárhonnan nézzük is, az emberek fizetik ki. A kábel tv és internetszámlákat majd meg lehet nézni.”