Mindinkább hasonlítunk a tőlünk keletre eső autokráciákhoz

„Miért és mióta válik egyre zavarosabbá a nemzeti önismeret és az emlékezetpolitika?

A történettudomány hiába tárja föl az igazságot, párhuzamosan folyton keletje van az ideologikus átértelmezéseknek, akár a negatív – de legalábbis igen problematikus – történelmi figurák megbotránkoztató kultuszának is. Igazi baj akkor van, ha ez nemcsak egy szubkultúra, hanem kormányzati szintről szolgálják ki például a szélsőjobbos történelmi ízlést. Mondjuk azért, hogy onnan is híveket hódítsanak el. Vagy mert uralmi pozíciójuk megerősítését egy konfrontatív erőpolitizálástól remélik, és ehhez keresnek történelmi előképet. A hős keresztény magyar harcban védi meg hazáját a pogány idegenektől. Ezt a kultuszt még Horthy 1993-as újratemetésével kezdte az akkori MDF-kormány újra állami rangra emelni, mert Horthy katonái úgymond antibolsevista szent háborút folytatva buktak el. De ’93-ban ez még zsenge gondolatcsíra volt a mai kiteljesedéshez képest.

Ma például a Szabadság téri német megszállást ábrázoló emlékmű ügyében próbálják ránk erőltetni azt a magyarázatot, hogy Magyarország, a magyarok nem felelősek a holokausztért: nem mi deportáltuk és öltük meg a saját zsidóinkat.

Nem vállalunk felelősséget mások bűneiért, a német megszállás nélkül nem lett volna deportálás, magyarázza emlékmű-elemzésében a miniszterelnök. Ezzel letagadja a zsidók jogfosztásának és üldözésének összes korábbi, csakis magyar törvények szerint végrehajtott intézkedését. Illetve relativizálja (egyfajta kollaborálásra egyszerűsítve) azt, ami letagadhatatlan: a magyar részről nagyon is aktív, szövetségesi közreműködést, a súlyos bűnrészességet a népirtásban. Horthy kormányzása alatt (akinek pár lépésnyire, a református templom lépcsőjén szobra van), a magyar belügyi szervek vezetésével magyar hatóságok hajtották végre a zsidóság haláltáborokba deportálását. Ráadásul olyan tempóban, hogy az messze meghaladta a németek elvárásait.

És elég gyönge próbálkozás utólag az áldozatok megtestesítőjének értelmezni az arkangyalt (furcsa szimbólum is volna), akiről pedig már az elején megmondták, ő fogja jelképezni a német sas megszállása következtében szuverenitását vesztett magyar államiságot, azt, amelyről az alaptörvény preambulumában is szó van. És amely ártatlan ebben a bűnben, hiszen magatehetetlenül vergődött a megszálló karmai közt – erről szól ez az emlékmű, amely társadalmi konszenzus nélkül, erőből lesz fölállítva, joggal háborítva föl sokakat. A története pedig beleillik az általában is követett és régről ismert autokratikus, konfrontatív stílusba: Másokat hibáztatni, és magunkat ártatlannak hazudva védeni meg »az országot« az úgynevezett támadásoktól.”