Coming out (2007)

A tömeges szakításra elegendő ok lett volna az is, hogy az utóbbi időben – mondjuk két évben - minden negyedik kattintásból szerverhiba születik, de nem ezért tettem. Hanem rájöttem valamire. Elég későn, de sikerült.

„Ha ismerek valakit, akkor arról valószínűleg tudok. Nem fogom elfelejteni. Mi több, az a valaki is tud róla, hiszen ez volna az ismeretség lényege. Erről teljesen fölöslegesen írunk papírt, fölöslegesen kattintjuk be egymást. Nincs mit visszaigazolni, és főleg nincs miért. Ha összefutunk valahol, köszönünk. Ha mondanivalónk van, telefonálunk. Vagy megszervezzük, hogy összefussunk. Így ment ez a Wiw előtt. Nem volt talán mindenkinek ezer »ismerőse«, de azokkal kezdett valamit.

Az egyetlen eredménye ennek a rendszernek az, hogy valaki más, egy harmadik, akit egyikünk sem ismer, megnézhesse, hogy mi ismerjük egymást. Nem mintha titkos vagy szégyenletes vagy félreérthető nevek lennének a listában, de akkor sincs értelme. Kókát például visszadobtam, amikor duhaj PR-rohamában bejelölte a fél szerkesztőséget, meg gondolom, más lapokét is. Én viszont látom, hány szcientológus van az ismerősei közt – ennyit nyert a dolgon. Ennyi a Wiw hozadéka.

Ahogy megsemmisítettem a nyilvános listát, találtam több tucat nevet, akiről fogalmam sincs, hogy került oda: sohasem találkoztam velük, ez majnem biztos. És találtam húsz-harminc embert, akivel ez volt az egyetlen kapcsolatom, pedig érdemes volna néha meginni velük egy kávét; viszont ehhez nem kell semmi az e-mailjükön kívül. A Wiw pszeudo-hálózatokat eredményez: be vagy jelölve, oszt ennyi, akkor mi már tudunk egymásról. Közben persze nem tudunk semmit se, szomorúan semmit.”