Belátható időn belül ebben a közegben szeretném élni az életemet. Ha elidegenedünk az EU-tól, ha szabadságharcot hirdetünk az én munkaadóim ellen is, akkor ennek is vége. Nagy kár lenne. Olvasónk írása.
A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink cikkeit vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.
*
Még nem megyek
Kezdjük az elején. A fiatal magyar középosztályba sorolnám magam, 24 éves vagyok, dolgozom és mellette tanulok. Nincs okom panaszra. Az IT-szektor többnyire tisztes megélhetést biztosít magyar viszonyok között. Még úgy is rendben vannak a dolgok, hogy a fizetésem jelentős részére ráteszi a kezét az állam, részben értelmes, részben kevésbé értelmes célokra fordítva azt. Amit megszereztem, azt magamnak köszönhetem. Én azon a Budapesten szocializálódtam eddig, ahova messzi országokból is érkeznek fiatalok, csak azért, hogy jól érezzék magukat. Mert jó hely, sőt. Miért ne érezném magam pont én jól itt? Nem megyek sehová.
Érdekes folyománya az elmúlt néhány év történéseinek, hogy négytagú családom másik három tagja elhagyta az országot. Menniük kellett, na nem holmi politikai üldöztetés miatt, hanem mert nem találtak munkát Magyarországon.
Ezúton is üdvözlik a napfényes Baden-Württembergből a rezsicsökkentést (kicsit kínosan érzem magam, hogy egyáltalán leírtam ezt a szót), a Brüsszel elleni „szabadságharcot” (én érzem egyedül úgy, hogy ennek a kifejezésnek a használata sértő lehet kicsit azokra nézve, akik létező elnyomók ellen áldoztak fel mindent?), a „munkahelyvédelmi akciótervet”, az oktatási „reformot” és az összes többi jó szándékú, de félrement és/vagy erőteljesen populista lózungot, amelyek napról napra szembejönnek velem. Mindenhonnan. A keleti nyitást külön, hiszen mi lenne zseniálisabb, mint Oroszország nyugati perifériájaként létezni.
Az én perspektívámból ezek az irányok meglehetősen nevetségesek. Ahogy nevetséges a baloldali ellenzék is, az Összefogás a maga saját külön bejáratú populizmusával, az LMP az EU-kritikusságával, a Jobbik pedig szóra sem érdemes ugye. Az alternatívák elfogytak.
Persze a politika nem a szerelemről szól. Természetesen lehet pártot alapítani, demokraták nélkül nehéz demokráciát építeni. Nos, köszönöm, de inkább dolgoznék, ha lehet, és részt vennék annak az alternatív közéletnek a megteremtésében, amelynek létezéséről egy másik olvasó írt a Mandiner sorozatában, rendkívül szimpatikusan. Létezik, épül.
Belátható időn belül ebben a közegben szeretném élni az életemet. Ha ez is ellehetetlenül, ha a létező szabadságjogok is elvesznek, ha elidegenedünk az EU-tól, ha szabadságharcot hirdetünk az én munkaadóim ellen is, akkor ennek is vége. Nagy kár lenne.
A könnyeimet azért hamar felszárítaná a szél, egy kicsit arrébb, egy kicsit közelebb a családomhoz.
A történelem matematikai alapon modellezhető, az ideológiák egy-egy okra vezetik vissza a változásokat, ám a valóságban minden fordulat több tényező együttállására vezethető vissza. Peter Turchin új könyvéről.
Oszi, Puzsér és Csoki! Mi soha nem fogunk semmiben sem egyetérteni. És már ne is törekedjünk rá!
„Attól az még agresszió marad a legmélyén, a közepén” a cukorszirup és a rózsaszín festék alatt – fogalmazott Németh Róbert.
„Szégyellje magát fidesz bérenc!” – írta több kommentelő is az elemzőnek.
Egy neves kutatóintézet 25 országban végzett felmérést, de egyetlen olyat sem talált, ahol a polgárok többsége lelkesedne a mesterséges intelligenciáért.
Cserélni kellett, de nem játékost.
Putyin megbízottja optimista hangnemben nyilatkozott.
