Haza is lehet jönni − Kivonuló középosztály XXVII.

A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Orvos olvasónk írása.

*

Miért jöttem haza? – A migráció másik oldala

A rendszerváltás idején jártam az egyik első újonnan megnyílt egyházi gimnáziumba, történelemórákon a tévében néztük a romániai forradalmat, osztályfőnöki órán pedig a pártokról és eszmékről vitatkoztunk az első szabad választások idején. Abban a hitben éltünk, hogy mi vagyunk az első, már szabad országban szocializálódott generáció; és az, hogy milyen ország lesz Magyarország évtizedek múlva, részben rajtunk fog múlni. A nagyszüleim túléltek két világháborút, Trianont, majd a kommunizmust, tanúi voltak a holocaustnak; a szüleim pedig közvetlenül a II. világháború után születtek, a kommunizmus alatt nőttek fel és szocializálódtak – két elveszett generáció.

Szüleim a Kádár-kor minden jegyét magukon viselik, az ő generációjuk járt talán a legrosszabbul, a „kommunizmus” személyiségük minden vonásában, minden mozdulatukban kitörölhetetlenül benne van, mint egy senyvesztő krónikus betegség. Véleményem szerint mentálisan (és sokszor egzisztenciálisan is) őket és kortársaikat ez teljesen tönkretette, ők az igazi elveszett generáció. Ezt sosem bocsátom meg a „kommunistáknak”, és szerintem ezt sosem szabad elfelejteni. Tisztában vagyok vele, hogy a mai magyar problémák gyökere ennél persze sokkal régebbi, évszázadokra, sőt, talán ezer évre is visszanyúlik, sok-sok generáció hordozza a testvérviszály és az uram-bátyám világ átkát, de nyilvánvaló, hogy a közelmúlt hat az emberre a legmélyebben.

Az én generációm az első, akik már tanulmányaik alatt, majd azt követően is szabadon mehettek külföldre. Természetesen mozgok ezért bármely országban, ami a szüleimnek még nem adatott meg. Hosszabb ideig külföldön először az orvosi egyetem alatt voltam (egy év), akkor persze az egyetem befejezése miatt még nem merült föl a kint maradás lehetősége. A diplomát követően lehetőségem nyílt egy vezető nyugati laborba menni PhD hallgatónak, a főnököm Nobel-díjas volt, alkalmam volt az orvosbiológiai kutatások első vonalába belekóstolni – nem vallottam kudarcot, mehettem volna bármelyik laborba a világon. Klinikus szerettem volna lenni, de orvosként is találtam volna könnyen állást.

Hazajöttem az egyik budapesti klinikai központba, ami itthon a szakmám csúcsintézménye. Az első kultúrsokk: utolsó csicskának beállni a sorba, még a betegszállító is beléd rúg, ha úgy van kedve. Néhány év múlva ismét mentem, egy másik nyugati országba, most már orvosként (tudományos segédmunkatárs, majd szakorvosjelölt), itt egy ideig magyar volt a főnököm. Velem volt a feleségem is (akkor még csak barátnőm); bár honvágya volt, de azt mondta, hogy ha kint szeretnék maradni, marad velem.

Maradhattam volna, de ismét hazajöttem. Második kultúrsokk: hamar helyre tették az egómat, főorvosok, de a főnővérek is éreztették és éreztetik még most is, hogy hol a helyem a lokális hierarchiában. Ők még egy más generáció, az én generációmból viszont az itthon maradtakat (nem feltétlenül tehetségtelenségből, egyszerűen nekik így alakult) rettentően frusztrálja, hogy míg én külföldön „dőzsöltem” a világ vezető centrumaiban, ők itt szívtak ezerrel – kiégtek, frusztráltak, irigyek. Sajnálom őket, mert nem kevésbé tehetségesek, mint én (ugye, vezető klinikai központról beszélek, nem közkórházról – mert ott a helyzet rosszabb, oda azért a resztli jut); de attól tartok, végleg megváltoztatta őket az itthoni feudális rendszer.

Sokat elárul szakmám helyzetéről, hogy a Szakmai Kollégium tagozatának tagjai mind de facto pszichopaták (a maguk módján) – bár néhányuk kétségkívül nemzetközi szinten műveli az orvoslást, igazi bugris kiskirályok. Jellemző az is, hogy szakmám médiasztárja, a „nemzetközi hírű professzor” egy mezei kórházi osztályvezető főorvos; és bár néhány cikkét időnként idézik, komolyan nemzetközi szinten sehol nem jegyzik, konferenciákon az önjelölt messianizmus giccsét hordozó előadásai pedig kifejezetten kínosak. (De ez mondjuk a magyar újságírás színvonalát is jelzi, hogy egy ilyen ember el tudja magát sztárként adni itthon az újságírók amatőr, tudatlan cinkosságával.) Na most, ha egy viszonylag szűk körben művelt speciális szakma − amit egyébként a speciális szaktudás miatt a pártpolitika legfeljebb csak a felszínen kapargál − elitje ilyen Magyarországon, az sokat elárul mentális viszonyainkról. Az egészségügyi személyzetről és a betegekről meg nem is beszélek, a pénztelenség és az egzisztenciális bizonytalanság a legrosszabbat hozza ki sokukból.

*

Miért jöttem akkor haza? Rengeteg ok miatt. Anyám szerint hülye vagyok, apám meg örül, hogy így döntöttem. PhD hallgatóként külföldön nagyobb igényem volt a hazai hírekre, sokat olvasgattam a neten a hazai lapokat. Uj Pétert olvasva – akit rettentően szórakoztatónak tartok, bár sokszor nem értek vele egyet – döbbentem rá talán először, hogy ez a couleur locale érthetetlen az anyanyelv és a hely ismerete nélkül. Ez az én kultúrám, ebbe születtem, ezt szívtam magamba, ezt értem száz százalékig. Nem mindig tetszik (legtöbbször nem), de ez én is vagyok, rólam is szól. Parti Nagy, Esterházy... „…bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.”.

Szerintem ők csak magyarként értelmezhetőek. Biztos minden nemzetnek van hasonló kulturális kincse, amit csak a helyiek értenek, de én magyar vagyok, és szeretném, ha a gyerekeim, és az unokáim is értenék ezt. És a zene: Muzsikás, táncházak, Dresch, Grecsó, a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes, a Közgáz Jazzklub egyetem alatt. Ma pedig a BMC, a MÜPA, a ZAK, A38 – csak példának okáért.

Még hogy „nem itt történnek a dolgok”! A dolgok ITT IS történnek! És ez részben rajtunk múlik. Az egyik zenész barátom (gimis osztálytársam) végignyerte a világot, Párizsban tanult Budapest után, Japánban is dolgozott, de hazajött. Több koncertterem építésében részt vett szakmai tanácsadóként, jelenleg a Zeneakadémián tanít. És Párizsban is. De itthon él, magyar elsősorban, de nemzetközi is. Liszt, Bartók, Fischer, Budapesti Fesztiválzenekar, Kocsis, Nemzeti Filharmonikusok ... És Eötvös Péter, aki szintén hazajött, és hozta haza a Nemzetközi Eötvös Intézetet.

Budapesti vagyok, tehát hazajövetelem okai részben partikulárisak, de azért leírom. Budapestet az egyik legélhetőbb városnak tartom. Persze pénztelenül nem megy, de azért sok pénz se kell. A zene mellett színház, kocsmák, egyre minőségibb gasztronómia (pl. ajánlom a Rosensteint, ilyet csak itthon lehet enni), az országban pedig mondjuk a borok, és disznótor! Egyik volt külföldi főnököm magyar, de a felesége nem – imádják a hazai bor-, és gasztrotúrákat.

Persze New York, London, Párizs vagy Berlin más dimenzió, de számomra nem élhetőek. A kisváros külföldön is unalmas, még az egyetemi város is (én például halálra untam magam az egyébként gyönyörű egyetemi kisvárosban külföldön) – legalábbis nekem nem jönnek be. Budapest emellett szép, izgalmas (sose fogom teljesen felfedezni), a közelben a budai hegyek, kicsit messzebb a Pilis, Börzsöny, valamint a Duna, akinek az kell – de a Balaton-felvidék sincs messze. Tágabbra tekintve itt van egy karnyújtásnyira a Kárpát-medence, az Alpoktól a Kárpátokig, és az Adria...Azaz minden megvan, a középosztálynak elérhető áron, ami már így is túl sok, hogy egy élet alatt föl lehetne fedezni.

A jelenlegi szakorvosi fizetésem messze alatta van a legutolsó kintlétem alatt kapott szakorvosjelölti fizetésemnek. De egyrészt a néhány éves külföldi munka azért is jó, hogy az ember tartalékokat gyűjtsön (vagy hitelét rendezze), másrészt másodállásokkal (amiket közkórházakban vállalok) azért meg lehet belőle élni. Csak tartalékolni nem tudnék. A hálapénzt rettentően rossznak tartom, nem várom el, de elfogadom. Ez egyrészt csak egy a magyar túlélési szürke-praktikák közül („Számlával vagy számla nélkül?”, ugye …); másrészt semmi kedvem szeszesital-kereskedést nyitni (ti. ha nem pénzt, akkor piát ad a magyar beteg); harmadrészt a magyar állam egyetlen fillérrel nem járul hozzá a szakmai továbbképzésemhez (pl. a négy éves nemzetközi szakvizsga-előkészítő tanfolyam – ami persze nem kötelező, de az igényesség minimuma – egyenként kb. félmillió forint, de még a kötelező hazai továbbképzéseket sem fizetik!). Kongresszusok, szakkönyvek mind saját zsebből, hacsak nincs egy jól fizető gyógyszer-, vagy műszercég, vagy egy alapítványi forrás, amihez hozzájutsz – én nem. Ezt a témát egy külön posztban is meg lehetne énekelni, de a lényeg az, hogy még így is mélyen a képzettségem, tudásom, jogi és erkölcsi felelősségem alatt vagyok megfizetve, a különbség kb. 3-5-szörös (több munkával). De megélünk, hozzuk a nyugati alsó középosztály életszínvonalát.

A magyar emberek szerintem semmivel nem rosszabbak, mint bármelyik nyugati ország lakossága, ahol éltem. Kétségkívül a pénztelenség és a napi egzisztenciális gondok a legrosszabbat hozzák ki sokunkból, borzasztóan idegesít a frusztráció szülte irigység és rosszindulat – de ezt betudom a körülményeknek. Más országban viszont mindig is idegen leszek, sose integrálódnék (a vegyes házasságokban van erre esély, de az valahol önfeladással is jár, pl. volt magyar főnököm gyermekei sem tudnak már magyarul, neki nem volt ideje, a felesége pedig helyi). A gyerekeim igen, de azon az áron, hogy igazából hontalanok, az unokáim pedig már magyarul sem tudnának. Elitünk évszázadok (minimum Szent István óta) siralmas: nem csak a politikai, de – mint fent írtam – a szűk szakmai elitek is minimum hullámzó teljesítményt nyújtanak. Humánértelmiségünk hangadó része végtelenül provinciális: 1. vannak a Nyugatot majmolók, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi is tulajdonképpen a Nyugat, egy ideát kergetnek, a sajátjukat, aminek nem sok köze van a valósághoz; 2. vannak a totálisan befelé (vagy a Kelet felé) fordulók, ezoterikus ködevők. A szakmám különösen is rossz helyzetben van, mert – mint minden céhes szakma – egyrészt az idősek a tapasztalatuk miatt monopolhelyzetben vannak, másrészt a szűk piac (pénzhiány) is az új generáció elnyomására ösztönöz. Bizánci feudalizmus, de jó hír, hogy a dínók kihalófélben vannak! Az én generációm apró szőrös emlősként lavírozik, hogy a gigászok el ne tapossák – tudván, hogy a mi időnk közeleg. Mert azt, hogy milyen lesz az elkövetkező néhány évtized, már mi szabjuk meg!

A politikusok borzasztóak, fő felelősei annak, hogy az elmúlt közel 25 évben nem sokat haladtunk előre – ez párthovatartozástól függetlenül igaz. Aki egy kicsit is tisztességes, idealista, és pozitív víziója is lenne (hozzám legközelebb egyébként – minden hibájuk ellenére – Sólyom és Tölgyessy állnak), már rég kikopott. Sokszor túlterjeszkednek kompetenciakörükön, abszolút szakmai kérdésekbe is belepofáznak politikai-érdek alapon, de ez pártfüggetlen. Az én szakmámat az egyébként nagyon „európai” és nagyon „demokratikus” Molnár Lajos – Horváth Ágnes duó tette majdnem tönkre kifejezetten agresszív szakmai amatőrizmusával. De tudom, hogy más szakmákat pedig ez a kormány kóstolgat hasonló módszerekkel. De ezt is túléltük: sokat árthatnak, de ha a szakma erős, még a felszínen sem jutnak túl. Hozzáteszem, nálunk például sokkal nagyobb probléma az, hogy a szakmánk nem egységes, a legutolsó szempont a szakmai: partikuláris önérdekek és„szinte kannibalizmusba hajló törzsi háborúk” (cc. Szócska) határozzák meg.

A mindennapjaimat egyébként sokkal jobban megkeseríti a monopolhelyzetben levő szolgáltatók (és a magánszféra semmivel nem jobb ebből a szempontból, sőt, időnként rosszabb az államinál!) arroganciája, mint az aktuális kormányunk balfaszkodásai. Divat mindent a politikára kenni, főleg, ha a nekünk nem szimpatikus párt van hatalmon. Hagyjuk már, nem emiatt emigrál manapság az emberek döntő hányada, ez csak szánalmas ürügy! Sokkal irritálóbb a fogyasztóvédelem hiánya (olvassunk Tékozló Homárt!): én például közel két éve hadakozok egy relatíve kis tételen egy köcsög magánszolgáltatóval, mert nem vagyok hajlandó fizetni a nem létező szolgáltatásukért. Hiába a hűségnyilatkozat, ha nem szolgáltat, nem gondolom, hogy a semmiért is fizetnem kéne. Most már jogász barátomat is bevontam, de még így is simán nekik adhat igazat a bíróság. Ezekkel a kellemetlenségekkel együtt kell élni, de a szolgáltatóknak, és az állami bürokráciának külföldön is maximálisan ki vagyunk szolgáltatva.

*

Nem értek egyet az elvándorlás miatt vészharangot kongatókkal. Én sokkal inkább migrációnak tekintem ezt, ami nem egyirányú, bár kétség kívül mínuszos. Önmagában még ez sem baj, rengeteg előnye van a migrációnak. Máshogy szocializálódunk, máshogy tekintünk hazánkra és a külföldre is. Gazdasági előnye is van, tudniillik komoly summát hozunk, utalunk haza külföldről (csak 2013-ban 545 milliárd Ft). Sokan ebből tartják el az itthon maradt családjukat, fizetik hiteleiket stb. És ha kint maradnak, a nyugdíjukat sem az itthon maradottak fizetik (sokan ráadásul nyugdíjasként hazaköltöznek, ami nettó pénzbeáramlás). A gyerekeink – ha velünk vannak – pedig megtanulnak egy másik nyelvet anyanyelvi szinten. Szakmánkban esélyünk van a fősodorba kerülni, és ezt a tudást hazahozzuk, ha hazajövünk.

Természetesen sok orvos és kutató barátom kint maradt, de ez se feltétlenül hátrány. Egyrészt Magyarország túl kicsi piac ennyi tehetséges ember eltartására, másrészt ezek az emberek rengeteg magyar diákot mentorálnak a későbbiekben. Például az én kinti magyar főnököm sokat tett a magyarországi szakmáért azzal, hogy több magyar is dolgozott nála, akik aztán hazajöttünk. Az Agy-díjat (The Brain Prize) 2011-ben elsőként három magyar kutató kapta, Freund Tamás, Somogyi Péter és Buzsáki György. Freund itthon van a KOKI-ban, Somogyi oxfordi professzor, Buzsáki pedig Newarkban. Megszámlálhatatlan magyar tanítványuk volt, akik itthon és a világ minden táján dolgoznak. Ezért nem értek egyet a röghöz kötéssel. Ha kint is maradsz, akkor is sokat tehetsz Magyarországért – bőven megtérül a kint maradók egyetemi taníttatására költött közpénz! (Mellesleg ez azt is jelzi, hogy a magyar orvosi és természettudományi egyetemi oktatás világ-piacképes. Sose kellett kint szégyenkeznem, ellenkezőleg, büszke lehettem a magyarságomra – mert nem csak magamat képviseltem.)

Tudom, hogy baromi nehéz hazajönni, és azt is tudom, hogy kicsit idealista, amit leírtam. De ha minden értékes ember elmegy, a „magyar átok” soha sem törik meg. A mi generációnk úttörő lehet, a gyerekeim generációja még nem éri el a „kánaánt”, de egy picit nekik már jobb lehet, az unokáinknak megint egy picit jobb. És ez csak rajtunk múlik! Mellesleg ez is politizálás, visszautalva PLT vitaindító cikkére, nagyon is aktív politizálásnak tekintem a hozzáállásomat. Mindenkit arra bíztatok, hogy menjenek ki! És jöjjenek vissza, vagy legalábbis ne feledjék, honnan jöttek!