Csak szomorú vagyok − Kivonuló középosztály XI.

A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

*

Ez az első alkalom, hogy egy cikkel kapcsolatban írásra adom a fejemet. A motivációm sajnos az elkeseredettség. Középkorú, 34 éves nő vagyok. A gyógyszeriparban dolgozom, egy generikus multinacionális cégnél, analitikusként, laboratóriumban. Tíz éve vagyok a pályán, az ország több városában is éltem már, több cégnél is dolgoztam már. A havi fizetésem meghaladja a mai átlag magyar fizetéseket, ez alapján a középréteg felső kategóriájába kéne tartoznom, csakhogy...

Abban a helyzetben találtam magam, hogy évről évre egyre kevésbé sikerül kijönnöm a havi fizetésemből. Mivel oda megyek lakni, ahol munka van, ezért albérletről albérletre költözöm. A bérleti díjak pofátlanul magasak, a szerződések fegyverszüneti megállapodásokra emlékeztetnek, a kaució egy olyan összeg, amit az életben nem látsz viszont, ellenben minden költözésnél ki kell fizetned. A tulajdonos nem jelent be (mert adót csal a bérleti díjjal), így nincs ideiglenes lakcímed. Mivel nincs helyi címed, így keresztet vethetsz a rendes orvosi ellátásra; ha valami bajod van, akkor esetleg a munkahelyi doki ellát, ám betegszabadságra haza kell utazni, az állandó lakcím szerinti dokihoz. Ha át akarsz jelentkezni helyi dokihoz, háziorvosváltással, az jó kis bürokratikus huzavonával jár, ami minden költözésnél ismétlődik − és nekem erre nincs időm...

Nincs időm, mert a munkahelyemen a papíron lévő nyolc óra helyett naponta 10-12 órát KELL dolgoznom, négy-öt munkakörnek megfelelő mennyiségű munkát kell elvégeznem. Az ötnapos munkahét nekem hatnapos, minden hétvégén be vagyok rendelve, és ez csak a normál menetrend. Extrém projektek, vészhelyzetek esetében annak is örülhetek, ha a napi minimum alvási időt kikapom a cégen kívüli tartózkodásra. A cégek burkolt leépítéseket végeznek: a nyugdíjasok, távozó kollégák helyére nem vesznek fel senkit, a létszám folyamatosan csökken, míg a munka mennyisége viszont marad. Sőt, mivel a telephelyünk bővül, így folyamatosan nő is, és a távozó emberek feladatait is a maradók között dobják szét. Azonban, ahogyan szétnézek a környezetemben, azt látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen munkafeltételekkel szembesül. A munkáltatók hozzáállása: örülj, hogy van munkahelyed, kapsz fizetést. Az új munka törvénykönyve ezt szentesíti, a végletekig kiszolgáltatja a munkavállalókat a munkáltatóknak.

Magyarország arra rendezkedett be, hogy az európai bérek negyedéért dolgoztassa az embereket sokszoros munkaórában. A munkaügyi felügyelet a hivatalos jelenléti íveket nézi, nem törődik a visszásságokkal. A hatóság nem áll ki melletted. Magyarország munkáltatói valójában a modern rabszolgaság kiépítésén fáradoznak. Ennek ellenpontjaként tőlünk nyugatabbra heti négy napos munkarendről meg hat órás munkanapokról pusmognak. Ha az ország nyugati felében laksz, akkor csak a határt kell átlépned az osztrákok felé, és hirtelen egy másik világban találod magad. Európai bért kapsz, negyed-ötöd annyi munkáért, mint amennyit itthon elvégeztetnek veled. Hirtelen rádöbbensz, hogy az országodban olyan külső körülményeket teremtettek, annyira ellehetetlenítettek, hogy ha nem akarsz napról napra élni és a puszta létezésedért rettegni, akkor ideje a lábaddal szavazni, és leutazni azt a néhány kilométert.

Ha maradsz, felejtsd el a magánéletet. Éjt nappallá téve dolgozhatsz egy olyan bérért, amiből ha levonod a lakhatási költségeket (mindegy, hogy devizahitel-törlesztő, vagy albérleti díj) és a munkahelyre való napi bejutás havi költségeit, akkor azt találod, hogy éppen elegendő a hó végéig az extrém drága élelmiszerekre, tisztasági szerekre. Egy ruhavásárra már spórolni kell, és megtakarításokra már nem marad. Miközben tudod, hogy versenyképes szakmai képesítésed van, a hozzád hasonlókat keresik a határ másik oldalán, a nagybetűs Nyugaton.

Szeretem Magyarországot. Gyönyörűek az erdőink, a középhegységeink, az alföldjeink. Lenyűgözőek a tavaink, gyógyfürdőink. Szeretem a nyitott embereket, amikor rám mosolyognak, amikor megnyílnak nekem, amikor odafigyelnek rám még az idegenek is. Ez a kisvárosainkban természetes. Budapesten viszont már nem az, és ez a pesti törtetés, egymás eltaposása, a másikon való gátlástalan átgázolás kezd eluralkodni, elhatalmasodni mindenfelé. Egyre inkább terjed az, hogy egymást ölik az emberek a semmiért. Az utcán szembe jövő idegen, ha csak átnéz rajtad, szerencsés vagy, mert nem lökött fel. Ha valaki mégis nyitottabb és beszélgetést kezdeményez, akkor már csak panaszokat hallasz. Panaszokat, amikből egyre több van. Egyre több van, mert immár mindenki tudja, hogy ki az, akinek le kell feküdni, aki előtt meg kell alázkodni ahhoz, hogy a gyerekkel minden rendben haladjon az iskolában; ki az, akit meg kell kenni az önkormányzatnál, hogy végre elintéződjön az az ügy; melyik főorvosnak, mekkora hálapénzt kell adni, hogy ne tegyék el suttyomban láb alól a nagypapát. A munkahelyen ki a főnök szeretője, ki a főnök besúgója, kivel érdemes jóban lenni, ha nem akarsz magadnak még több bajt. Tudod, hogy mindegy, mi áll abban a dokumentumban, úgyis a sógor-koma lesz a pályázat győztese, az unokaöccsé lesz a meghirdetett állás.

Apropó állás. Bár édesanyám orvos és édesapám a mentőktől ment nyugdíjba, nekem nem volt kedvem (illetve gyomrom) ehhez az életpályához − pontosabban a magyar rang-kórmániás egészségügyhöz, ami többszörös összeomlásokon esett/esik át folyamatosan. Vegyész-biomérnökként azonban hiába végeztem kiváló eredményekkel az egyetemen (BME, szóval nem egy kisvárosi fősuli büfészakja), nem igazán találtam kezdőként állást magamnak, mivel senki nem ismerte a családom nevét. Én nem voltam senkinek a senkije a saját szakmámban. Ma már ismernek, mert jó szakember vagyok, de a kezdetek... A testvérem még nálam is jobban kilóg a családból, ő gépészmérnök lett, de minek. Őt sem ismeri senki a saját szakmájában. Most neki kell a semmiből valamit építenie. Ha körülnézek a munkahelyemen, azt látom, hogy vannak nagy hírű vegyész családok, ahogy a szüleim környezetében vannak nagy hírű orvos családok. Mivel szinte behozhatatlan hátránnyal indul az, aki nem valakinek a valakije; ezért egyre inkább afelé haladunk, hogy a tanárok gyerekei tanárok lesznek, a gépészeké meg gépészek, hiába nincs egy szikrányi tehetsége sem az illetőnek a szülei szakmájában. Ezt kell tanulni, ezen a területen kell érvényesülni, különben munkanélküli leszel.

Magyarországon egyre rosszabb élni, és én hiába szeretem a hazámat, ennek az évnek a végén el fogom hagyni. Beállok a kivándorlók népes táborába, oly sok jó barátomhoz, velem egykorú kollégámhoz hasonlóan, mert többé már nem tudok hinni abban, hogy lesz pozitív irányú változás, és én nem akarok így élni. Ebben az országban a kisembereknek egyre rosszabb, egyre nő a szegénység, a középréteg pedig megszűnőben van, mert vagy elmenekül, vagy lecsúszik a szegények közé. Én a menekülők közé fogok tartozni hamarosan. Nem sajnálom. Nagyon kemény kihívások, nehézségek állnak előttem, nincs időm hátranézni. Csak szomorú vagyok. Szomorú vagyok, mert hiába tudom, hogy az otthonom a szívemben van, és ezért mindenhová magammal viszem, de a hazám hiányozni fog.

Tisztelettel: egy kivándorlás előtt álló gyógyszer-analitikus.