A csávó legalább hitt valamiben

A haláltusáját vívó baloldal újabb roppant progresszív témát emelt a közélet színpadára. Az MSZP és az LMP együttesen tűzte műsorra a sehová sem vezető szimbólumpolitizálás újabb felvonását, ha már érdemben úgyse gondolnak semmit a világról. Az e heti aktuális hiszti azt a szédítően mély erkölcsi dilemmát feszegette, hogy vajon lehessen-e parlamenti alelnök Roy, az egykori egri skinhead-vezér? Hozzáteszem, hogy Roy már valami két évtizede szögre akasztotta az acélbetétes bakancsot, sőt még a kocsmai bunyókat is nagy ívben elkerüli. Roy jó ideje „tisztes politikus”, aki jól szabott öltönyben jár, az adónkból él, és ezért cserébe önfeledt lelkesedéssel játssza a hazai polgárháborúban ráosztott szerepet. Roy négy éve az országgyűlés szociális bizottságának az elnöke anélkül, hogy a neve vagy a tevékenysége bármilyen nagyobb nyilvánosság előtt szóba került volna. Az én számomra egyetlen árpádsávval sem tűnik se kisebb, se nagyobb fenyegetésnek akár a cigányokra, akár a demokráciára, mint bármelyik jobbikos, maszopos vagy fideszes politikus.

Az irányba terelném az úgynevezett baloldal kérlelhetetlen lelkiismeretét, hogy Roy fiatalabb korában tette le a bomberdzsekit, mint Horn Gyula a pufajkát. Bajcsy-Zsilinszky Endre a húszas évei elején nem csak utcai tömegverekedéseken volt túl, de egy parasztpárti politikus meggyilkolásán is. Demszky Gábor ifjú korában maoista volt, Daniel Cohn-Bendit farkát a hetvenes években ötéves gyerekek simogatták, Kossuth Lajos fiatalon árvák pénzét sikkasztotta el, az egykori XVI. Benedek pápa pedig nem csak a Hitlerjugendnek, de a Wehrmachtnak is a tagja volt. Kurva rosszul veszi ki magát az, amikor az MSZP meg az LMP a hazai szélsőjobb elhordott gúnyáját ölti fel: a politikai rivális fiatalkorával vitatkoznak, nem pedig az országot érintő elképzeléseivel és programjával.

Nyilván kínos, hogy Magyarországon egy egykori skinhead-vezér a parlament alelnöke, de tudjátok mit: a csávó legalább hitt valamiben, és kockáztatott érte. Az én szememben összehasonlíthatatlanul visszataszítóbb Mesterházy Jackson-tánca, meg ahogy Orbán a lánya esküvőjét kiárusította a bulvárnak, vagy akár az, amikor Vona és a kis Vonatellácska kölyökkutyákat simogatva vadásznak lájkokra az interneten. Semmiféle kockázatot nem vállalnak, de cserébe az egész országot akarják. Addig prostituálják magukat, amíg az arculattervező szakemberek azt nem mondják, hogy elég. Ezerszer inkább legyen a parlament alelnöke Roy, a sutyerák skinhead-vezér, mint Roy, a számító politikus, aki hétvégenként a biztonságérzetükben megroppant kelet-magyarországi tömegeket hergeli, aztán feljön Budapestre az ötcsillagos képviselői hotelbe, ahol azon töri a fejét, hogy a Hugo Boss vagy a Versace öltönyét vegye fel a másnapi plenáris ülésre.

A haldokló baloldalnak azonban esze ágában sincs megkérdőjelezni azt a figurát, akivé Roy az elmúlt húsz év során vált. Ők árnyakkal szeretnek boxolni, és ugyanazokat a háborúkat megvívni újra meg újra, amiket már a kilencvenes években megnyertek. Ők ugyanis nem csak kormányzásra alkalmatlanok és nem csak ellenzéknek szánalmasak, de még egy olyan szedett-vedett pogány-iszlámista, keresztény-sámánista katyvasz is feltörli velük a padlót, mint a Jobbik. Az ország ügyei helyett maradnak számukra ezek a kicsinyes és nyomorúságos pótcselekvések, továbbá a tülekedés a bizottsági posztokért, az újabb meg újabb százezrekért, amelyek fejében örömmel eljátsszák ennek a soha sem volt demokráciának, ennek a bölcsőhalált halt parlamentarizmusnak a hitvány mellékszerepeit.