Borpancsoltak Tokajban, de legalább rendbe vágják a Kereskedőházat

„A Tokaj Kereskedőház szerepe azért különösen érdekes, mert a borvidéken megtermelt szőlő kb. harmadát ott dolgozzák fel, és ezt sokféleképpen ki lehet használni. Az első Orbán-ciklusban például előfordult, hogy több milliárd forint pluszforrást juttattak a cégnek egyetlen hirtelen döntéssel – meglepő módon nem azért, hogy lenyúlják a nagyját, hanem azért, hogy a pocsék évjárat ocsmány, jó bor készítésére alkalmatlan szőlőjét szociális okokból felvásárolhassák. Nem véletlen, hogy az első, 90-es évek eleji hullám után – amikor az előd borkombinát területeinek, készleteinek és eszközeinek nagy részét értékesítették – az állam rendre visszatáncolt attól, hogy a maradékot is privatizálják. Valamire mindig jól jöhet, ez lehetett a megfontolás, és közben azt hazudták, hogy a Kerház nemzeti kincs, amit nem szabad elkótyavetyélni.

Ezért is lepett meg, amikor 2012-ben elkezdtek fújdogálni ezek az új szelek, és kiderült, hogy az új vezetés nem simlisnek, hanem progresszívnek sejlik, és mindenhonnan nézve komolyan gondolja, hogy ha akarunk valamit a világ legjobb édesboros borvidékétől – marha nagy dolog, hogy ez a mienk, nem sok minden van, amire hasonlóan büszkék lehetnénk, ha tényleg kerek lenne ott minden –, akkor radikális változtatásokra van szükség.

Ez természetesen nemcsak a Kereskedőházon múlik – kell hozzá tisztességes jogszabályi háttér, és kellenek az egy irányba húzó települések értelmes és elhivatott termelői is –, de két és fél évtized alatt bebizonyosodott, hogy nélküle nem megy. A program lényege egyszerűen megfogalmazható: ki kell söpörni a borvidékről a szemetet. Semmi keresnivalója Tokajban a súrítményezett, petpalackos lőrének, a hagyományokért nem a Kádár-korszakhoz kell visszanyúlni – amikor a KGST-piacoló lengyeleknek különb nem kellett –, hanem újra kell teremteni őket. Nem a semmiből, a Szepsy Istvánok és Demeter Zoltánok, a Berecz Stephanie-k és Bott Juditok, Barta Károlyok nem keveset megtettek már önerőből.”