A társadalomreformok alapfeltételéről

„Másképp áll a helyzet manapság. A politikai motivációk megmaradtak, sőt fel is falták a feltárandó »valóságot« (most tekintsünk el a valóságfeltárás esélyeit megkérdőjelező posztmodern szkepszistől), ráadásul immáron a hiteles ágensi perspektíva és a szakmai felkészültség egyaránt hiányzik a megismerési folyamatból. Gondjaink úgy porlanak szét kezünk közt, mint gyenge papírra nyomott választási röplapok az irattárakban. Sajnos azonban nemcsak a papírlapok, de a betűk is rosszak. A problémásnak vélt jelenségeknek ma jóformán csupán a politikai holdudvarok által artikulált verzióját ismerjük. (...)

Nem lehet itt feladatom a honi szurkolói kultúra alapos feltárása, ehhez sem elég élményem, sem elmélyült szociológiai ismereteim (sem álértelmiségi ambícióim) nincsenek. Érdemes viszont eltöprengeni, hogy mennyire vette volna komolyan Szabó Zoltánt – akinek tán még ismerősen cseng a neve az említett orgánumnál – Szekfű Gyula, ha az a harmincas évek agrárproblémáit mondjuk Czettler Jenő 1914-es grandiózus munkája (Magyar mezőgazdasági szociálpolitika) alapján igyekezett volna feltárni? Ráadásul napjainkban a társadalmi jelenségek talán minden korábbinál árnyaltabb megközelítéseket igényelnek (már amennyiben van még erre igény). Csupán néhány szempont a fentiekhez: egyrészt a felsőoktatás kiszélesedése, tömegoktatássá válása, másrészt a lelátókon az utóbbi két évtizedben szocializálódó, több markáns alcsoportra bomló szurkolói társadalom is óvatosságra int a proletarizálódó stadionok rémképe ellen. Húsz-huszonöt éve még nehezen lett volna elképzelhető például, hogy a honi futballszurkolókat tömörítő szervezet – ilyen akkor még nem is létezett – vezetője a Bánk bánnal leckéztesse az MLSZ aktuális elnökét, arra viszont mindenki számíthatott, hogy a bukaresti túra elsősorban az irredenta eszmék iránt fogékony drukkerek számára lesz presztízsértékűen kötelező.

Se ágensi perspektíva, se szakmai kompetencia, csak politikai szándék – méghozzá minden irányból, hiszen a futballról mindenkinek van »szavazatgyarapító« véleménye. Szép összkép, csak épp az emberileg megismerhető tények nem érdekelnek igazán senkit. Kiragadott példám csepp a tengerben igyekezett érzékeltetni az igazán súlyos problémákat. Noha okkal gondolhatjuk, hogy a szociográfia és a »tényirodalom« (bármit is jelentsen mindez) ideje lejárt, társadalmi problémáink továbbra is vannak, lesznek. Ebből fakadóan égető kérdésként merül fel mindnyájunk számára, hogy kiknek a feladata e problémák írástudóhoz méltó megfogalmazása, körbejárása. Ebből a szempontból pedig tökéletesen mindegy, hogy valaki »nemzeti paradigmában«, vagy »diskurzusokban« gondolkodik. Problémáink és felelősségünk közös. Legalábbis remélem.”