A Jobbik és Gaudi-Nagy Tamás, hazaárulók és köpködők

A Gaudi-Nagy jelenségről két választási kampány és két interjú jut először az eszembe. 2010 tavaszán a Magyarok Házában működő – azóta többször tönkrement és gazdát cserélt – Nemzeti Kávézóban készítettünk videóinterjút Gyöngyösi Mártonnal a Jobbik külpolitikai elképzeléseiről, ahol többek közt megtudtuk, hogy a Tibet-kérdés Kína belügye, ugyanez a palesztin-kérdés viszont már nem érvényes. Miközben Gyöngyösit kérdeztem, észrevettem, hogy félig oldalról valaki minket kameráz. Hogy „ne tudjunk hazudni”, indokolta szokatlan eljárását az illető – Gaudi-Nagy Tamás volt az. 

2014 februárjában aznap délután készítettem interjút Vona Gáborral, amikor Gaudi-Nagy kidobta az EU-zászlót a parlamentből. Amikor rákérdeztem a történtekre, egyáltalán nem tűnt boldognak, de csak annyit mondott, hogy „Tamás nem szólt előre, mire készül”. Láthatóan már akkor sem volt teljesen harmonikus a viszony a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvédjével.

Bár várható volt, hogy Gaudi-Nagy sérelemként éli meg kiszorulását a parlamentből, de hogy már mandátuma elvesztésének napján ilyen ámokfutásba kezd, azt nem gondoltam volna. A parlament alakulóülésének napjára a Kossuth térre meghirdetett, a földtörvény ellen tiltakozó, nyomásgyakorló rendezvényén Gaudi-Nagy hergelésére több résztvevő hölgy Pásztor István, a Vajdasági Magyarok Szövetségének (VMSZ) nyomába eredt, átkozták és köpködték:

Az egészen elképesztő jelenet nem valamiféle kisiklása volt a Gaudi-féle tiltakozásnak, az Index videóján látható, hogy Szabó Gábor, a Jobbik pártigazgatója is megkapta a hazaáruló titulust:

Gaudi az esemény után sem fogta vissza magát, sőt, kiállt a köpködők mellett és fokozta a tempót, amikor Pásztor kapcsán hazaárulást és lámpavasat emlegetett a köztévében. Délutánra a Jobbik is besokallt, és bejelentette, hogy a „minősíthetetlen Kossuth téri rendezvény” miatt útjaik elváltak egymástól volt képviselőjükkel, mert „fél tucat fékevesztett tüntető összemosása a Jobbik Magyarországért Mozgalommal egy egymilliós politikai közösség hitelét és munkáját teszi kockára”.

Azt külön is kihangsúlyozták, hogy a Jobbiknak semmi köze nem volt az eseményhez, ami rendben is lenne, ha azon nem tűnt volna fel EP-listavezetőjük, Morvai Krisztina. A Gaudival nagyon jó viszonyt ápoló jogász nem csak részt vett az eseményen, de a Jobbik elhatárolódása ellenére is kiáll a volt képviselő mellett: „miért határolódnék el harcostársamtól és legjobb barátomtól?” A lámpavasazás és a köpködés ellen sincs kifogása, hiszen „nem a Tomi köpte le, hanem valaki a tömegből”.

Nem emlékszem olyanra, hogy külhoni magyar politikust – vagy akár nem politikust – hasonló megaláztatás ért volna Magyarországon a nyilvánosság előtt. A szégyenteljes eset aligha emeli a magyar nemzeti radikalizmus fényét a szomszédos országok magyarsága szemében, pedig a Jobbik komoly energiákat fordít arra, hogy kiépítse bázisát ebben a körben. Ráadásul ismét rávilágít a Jobbikot fenyegető további két komoly veszélyre is: az egyik a hangsúlyozottan pártonkívüli Morvai szeszélye, ami még sok fejfájást fog okozni a pártnak, ahol biztos sokan nem örülnek annak, hogy olyan képviselőt küldenek az EP-be, aki sokszor magasról tesz az őt delegáló erő álláspontjára és érdekeire. A másik a Jobbikból kiszoruló, sértett és akár tovább radikalizálódó személyek és csoportok jelentette problémák: a radikális szubkultúrában könnyen válik valaki az egyik pillanatról a másikra zsidóvá és hazaárulóvá.