Miért lenne „embertelen” a tényleges életfogytiglan?

„Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.” Az Európai Emberi Jogi Egyezmény ezen rendelkezésével találta ellentétesnek a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést a Strasbourgban működő Európai Emberi Jogi Bíróság. A döntés sajnos nem igazán meglepő és összhangban van a bíróság korábbi gyakorlatával, viszont a lehető legjobban jött az európai intézményekkel előszeretettel harcoló kormányoldalnak. Mindenesetre az EU-nak gyakran tulajdonított „liberális alapjogi diktatúra” nem teljesen megalapozatlan narratívájába jól illik ez az ítélet, így a kampányban nem lepődhetünk meg az ilyen összemosáson. Az ítéletet kárhoztatók ugyanakkor joggal vannak felháborodva.

Térjünk a lényegre: mi is történt, mit is mondtak Strasbourgban pontosan?

*

Magyar Lászlót három rendbeli gyilkosságért, tizenkilenc rendbeli rablásért, négy rendbeli súlyos testi sértésért és más bűncselekményekért nyolc évig húzódó büntetőeljárás után 2010-ben ítélték jogerősen tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre, azaz az ítéletben kizárták a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét. A férfi azért fordult az Európai Emberi Jogi Bírósághoz, mert szerinte sérti az Európai Emberi Jogi Egyezmény 3. cikkét, az embertelen, megalázó büntetés tilalmát, hogy még az elvi lehetősége sem áll fenn a szabadulásának.

A kormány a strasbourgi bíróság előtt azzal érvelt, hogy ez nem így van, hiszen az elnöki kegyelemnek köszönhetően a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetén is fennáll elméletileg a szabadon bocsátás lehetősége, és ezt a körülményt egy korábbi ítéletében a Bíróság már a szabadon bocsátás elvi lehetőségeként értékelte. Harmadik félként bekapcsolódott a perbe a Magyar Helsinki Bizottság is: a szervezet arra hivatkozott, hogy az elnöki kegyelmet nem lehet tényleges szabadon bocsátási lehetőségként értelmezni, és egyébként is nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki ilyen kegyelemben részesül.

A bíróság az ítéletben áttekintette a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlatát és megállapította: amennyiben a nemzeti jog nem biztosít legalább elvi lehetőséget az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatára és a elítélt szabadon bocsátására, akkor sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az ítélet hangsúlyozza: ez nem jelenti azt, hogy ténylegesen szabadon kellene engedni az elítélteket, de ennek legalább a lehetőségét meg kell vizsgálni. A bíróság azt is kimondta: az elnöki kegyelem nem tekinthető ilyen felülvizsgálatnak, mert ettől még az elítéltek nem tudják, hogy milyen feltételeket vizsgálnak, ami alapján esetleg szabadon bocsátják őket.

A bíróság szerint mindez alapján a magyar szabályozás, amely a szabadon bocsátás elvi lehetőségét is kizáró börtönbüntetés kiszabását is lehetővé teszi, ellentétes az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel. Ezen kívül a testület megállapította, hogy a nyolc évig tartó büntetőeljárás nem felelt meg az ésszerű időn belüli befejezés követelményének, ezért kétezer euró összegű kártérítést ítélet meg Magyar Lászlónak, valamint további négyezer euró költséget is állnia kell a magyar államnak.

*

Összességében joggal vannak felháborodva az ítéletet kárhoztatók, csak sokan olyasmit írnak most az EU-számlájára, amit nem kéne. Az Európa Tanács égisze alatt működő strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság csakis az Európai Emberi Jogi Egyezmény alapján ítélkezik, amely egyezménynek ugyan tagja minden EU-tagállam (sőt a Lisszaboni Szerződés magát az EU-t is kötelezi az egyezményhez való csatlakozásra), azonban EU-n kívüli részesei is vannak. A strasbourgi bíróság nem egy EU-s intézmény, bár a kormányfő azt mondta: úgy tűnik, Brüsszelben és Strasbourgban, tehát az Európai Unióban a bűnt elkövető emberek jogait az ártatlan emberek jogai és az áldozatok jogai elé helyezik. Strasbourg, Brüsszel, Európai Unió, Európa Tanács, ez úgy tűnik, egyre megy, a lényeg a harc.

Európában (és az egyezmény részesei között) egyébként nem Magyarország az egyetlen, ahol létezik a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. Alkalmazzák ezt a büntetést a britek, a franciák és az olaszok is. Litvániában, Svédországban, Hollandiában és Cipruson csak kivételesen, kegyelem útján lehet szabadulni az életfogytiglani büntetés alól.

Arra is emlékezhetünk, hogy „enyhítésként” élte meg a közvélemény, amikor Bándy Kata gyilkosának a büntetését tényleges életfogytiglanról „sima” életfogytiglanra módosították azzal, hogy negyven év múlva esetleg szabadulhat – holott ez egyáltalán nem garancia arra, hogy szabadon engedik, csak megvizsgálják a lehetőségét. A tényleges életfogytig ellen érvelők azt mondják: teljes kilátástalanságot jelent a szabadulás lehetőségének kizárása. Az vajon mennyivel jobb, ha valaki negyven évig reménykedik és utána úgy döntenek, hogy inkább csak üljön tovább? És ha a a bűnözők kilátástalanul érzik magukat a börtönben, vajon hogy érzik magukat az áldozataik családtagjai?

Korábban már írtunk arról, hogy miért káros az emberi jogi egyezményekben rögzített jogokat egyre több mindenre ráhúzni. A kínzás, az embertelen és megalázó büntetés tilalmát például biztosan nem az életfogytig tartó szabadságvesztésre találták ki. A halálbüntetés, az tilos, éppen ezért nyilvánvalóan fölöslegesen kampányol bárki vele. A halálbüntetést nemzetközi egyezmények – amelyeknek Magyarország is részese – egyértelműen tiltják. Embertelen és megalázó büntetés lehet mondjuk, ha verik a rabokat, ha kis helyre bezárják vagy nem engedik sétálni őket, ha nem kapnak orvosi ellátást, ha betegek.

De az, hogy életfogytig lecsukják őket és adott esetben – ha több embert öltek meg, visszaesők vagy különösen kegyetlenek – nem is reménykedhetnek a szabadulásban, ez nem kegyetlenség, ezt nevezik igazságszolgáltatásnak. A strasbourgi bíróság sajnos nem így látja.