Metró, Illés és Omega nélkül

„Szombaton leereszkedtem a föld alatti katedrálisba. Ott van éppen, ahol régen egy húgyszagú, alig kivilágított horroralagúton kellett átmenni Kelenföldről Őrmezőre, mindenféle veszélyesnek tűnő formák között, persze tizennégy-öt évesen még sok mindenki tűnik veszélyesnek... de mentem, minden hétvégén, az utolsó busz után. Aztán a nyolcvanas évek közepén lett egy fényesebb, szélesebb, fehérebb, műkövesebb alagút a helyén, a húgyszag persze lassan visszaköltözött, és hát annyival kevesebb millió eurót kéne visszatörlesztünk, ahányszor én itt láttam a hajnali első vonat (pusztaszabolcsi személy) indulási idejét (3:30) azon a megfejthetetlenül forgó MÁV-kijelzőn. És hiába volt itten annyi szép élmény, mindkét lakótelepen, az első csajomtól megszámlálhatatlan mennyiségű park- és panelbuliig, meredek kocsmázásig (vannak-e még kelenföldi szkinhedek?), azért az Etele tér mindig az a reménytelen, Edda Művek-hangulatú hely maradt, és most tessék, üvegek és fémek, a fény városa a föld alatt. (Ka-ted-rál.)

Ezt a metrót pont a gyerekkorom alá építették. Nekem nem is Kelenföldi pályaudvar–Bikás park–Újbuda központ–Móricz Zsigmond körtér–Gellért tér, hanem Verpeléti borozó–Tengernagy–Szonáta–Mészöly–Kisrabló.

Egyébként: szépni szép, avantnak gárd, előrének mutató, nagynak szabású, de miért van a föld alatt? Ki fog oda lemenni? Minek?”