Ki kicsoda?

Az eszmény itt nem egyszerűen a boldogság (mint az utilitárius szabadelvűeknél volt), hanem az emancipáció – az elnyomás és a hierarchia által rögzített szerepek kalodájából való kiszabadulás. Ezeket a szerepeket a konzervatív jobboldal naturalizálja és szakralizálja (innen a „minőségi” eltérés a nemes és a szolga, a szellemi és a testi munka, a férfi és a nő, a „vezéregyéniség” és a „tucatember”, a fehér és a színes, a „munkaadó” [!] és a „munkavállaló” [!], a „gyökeres” földműves és a „gyökértelen” proletár, a beavatott és a laikus, az értő és a tudatlan stb. között), a baloldal pedig historizálja. Ez a historizálás megbotránkoztatja a polgárt, mert hallgatólagosan föltételezi, hogy az emberek egyenértékűek, és a hierarchikus társadalmi szerepek eloszlása véletlenszerű, vagy legalábbis kevés a köze az erényhez. Amikor ironikusan megdicsérnek, mert vacsorát főzök a gyerekemnek, az irónia nem nekem szól, az apának, hanem azoknak az asszonyoknak, akik elől elorzom a megérdemelt megaláztatást, monotóniát, unalmat, szűkösséget: azaz az oikoszt, ami a nő sajátja. Ha a társadalmi és nemi szerepek fölcserélhetők és fölcserélendők, akkor az elnyomás ideológiái számára megszűnt „a rend”, a „természetes” rendet pedig csak a mesterkélt, gépies „társadalomgépészet” („társadalommérnökség”, social engineering) boríthatja föl, s csak az erkölcsi zsarolás (a píszí, azaz political correctness) igazolhatja, amely arra kényszeríti az egyetemen a burzsoázia gyermekeit, hogy legalább elvontan udvariasak legyenek az alávetettekhez, s ezen félóránként megbotránkozik a teljes világsajtó.”